2019 nyara :)

Nagyon nehezen jutok oda, hogy blogot írjak, annyi a teendő. Az utóbbi időben nagyon felgyorsult körülöttünk minden. :)

Kezdek kiigazodni az otthontanuló családok között. Érdekes, hogy bár otthon is egy család az család, az anya egy anya, mégis otthon néhány mozdulatból, néhány mondatból el tudtam dönteni, hogy valakivel hosszabb távon terveznék vagy akár közelebbi viszonyt szeretnék kialakítani és azt is, ha az ellenkezőjével találkozom. Itt valahogy másképp megy ez is. Nem érzem az embereket úgy, ahogy otthon, nem látom át egy másodperc alatt, kivel van dolgom, idő kell hozzá - bár már ebben is fejlődtem, ez is kezd kialakulni, de még nem megy annyira, mint otthon. Úgy tűnik, néhány családdal kezd kialakulni egy bensőségesebb viszonyunk. Eléggé bezárkóztam eddig, ezért különösen jól jön, hogy kezdünk a sorstársak között bizalmi viszonyt kialakítani. :)

Szép lassan megteltünk programokkal. Csütörtökönként a kisvárosi könyvtárban (ahol először laktunk) van babáknak meseolvasós, mondókázós foglalkozás, ahol Matyi mondókázik és játszik a többiekkel, a nagyok a könyvtárosokat boldogítják és veszett mód gyűjtik a könyveket. :) Péntekenként az egyik galwayi könyvtárban van mesés foglalkozás. A gyerekeknek mesét olvas az egyik könyvtáros, majd valamilyen kreatív foglalkozással töltik el a fennmaradó fél órácskát. :) Matyi nagyon élvezi, csak nehéz bejutni péntek délután Galwaybe, úgyhogy ez a program nem kis kihívás. :) Utána angol órám van, ugyanis találtam egy nagyon jó tanárt, az egyetemen tanít filozófiát. Nagyon jó órákat tart, nagyon tetszik. :)

Szereztünk néhány új magyar barátot Galway és környékéről. Kedves emberek, kisbabás családok - az új élet kapujában. :)

Kirándultunk Kerry-ben (vettem egy bontatlan IKEA-s komódot. Üzemanyaggal együtt annyiba került, mintha az IKEA-ból hoztuk volna el, de így legalább láttuk a csodálatos Kerry-t, a Monorail Museum-ot Listowel-ben, ahol utaztunk az egysínes vasúton. :)

A vonat érdekessége az, hogy mivel egy sínen közlekedik,

mindkét oldalra ugyanannyi utasnak kell beülnie, hogy ne boruljon fel. :) Így néz ki a mozdony, amikor a sínen közlekedik:

Megnéztük a Kinvarra óceánpartot, belülről is láthattunk olyan hajót, amivel delfineket és bálnákat mentenek. Nagyon izgalmas volt, sokmindent megtanultunk. Utána a gyerekek egy delfinmentő gyerektanfolyamon is részt vettek. :)

Megpróbáltunk megmenteni egy denevért, ami a házunkba berepült - sajnos nem sok sikerrel. Állatorvoshoz is elvittük, de sajnos nem lehetett megmenteni. Annyira édes volt, első néhány alkalommal még meg tudtuk itatni, úgy szopizott a fecskendőből, mint egy pici baba. :) Sajnos e kedves kis történet szomorúan végződött, elköszöntünk a kis barátunktól, aki az örök mezőkre távozott. Remélem, lát minket valahol... :)

A gyerekek elkezdtek hangszeren játszani: lánykám ügyesen zongorázik, nagyfiam gitározik.

Matyi szépen beszél: két-, néha 4 szavas mondatokban. Kissé keveri a szavakat, egyiket angolul, másikat magyarul mondja és néha érdekesen ejt dolgokat, pl: pacsala (az a palacsinta) és a ribizli (ibizli).

A napokban kiöntött egy pohár vizet és elkezdett kiabálni:

Dede! Dele, dele, dósan, dósan! Csobog, csobog! :)

Kedvenc szava a pincebogár és az ananász. :) Ezeket szívesen és tisztán mondogatja. :) Időnként elakadunk, amikor nem értjük, mit szeretne. Történt egyszer, hogy Matyi fürdés kérte, hogy vegyem ki a dugót kádból. Megfürdött, kijött a kádból és jött, hogy Vége! Olyan kis önálló, imádom! :) Okos anyuka mire asszociál? Valahogy úgy mondta, hogy tuko-nak értettem és néztem, mit szeretne a tükörrel. :) Nekem ugyanis az esett le. :) Aztán amikor visszament a kádba és mutatta, hogy a dugót vegyük ki, akkor jöttem rá, hogy a fiamnak több esze van, mint nekem. :) Hát kivettem, ő örömködött, hogy jaj de jó, végre megértettem. :) Amikor megértem, teljes extázisban van. :) Annyira boldog tud lenni. :) Hihetetlen, honnan szed ennyi életörömöt. Csak a felét adná nekem. :)

Mostanában már nem tudom akármivel lekötni. Nem baba már. Reggeli után kiveszi a kezemből a tányért (először úgy kellett kirángatnia, nem értettem, mit akar és nem akartam odaadni, nehogy eltörje :)), odamegy a szemeteshez, a papírszalvétával letörli a tányért, beteszi a mosogatóba - a késsel együtt és bemegy a tanulós nappaliba, leül az asztalhoz: Máti tanul. És tényleg. :) Elővesz könyveket, vagy olyat, amivel szoktunk fejleszteni, papírt és rajzol. Annyira édes. :) Most már ha le szeretném kötni, akkor mondom, hogy gyere, pici kezecskéjével megfogja a kezem és megyünk fejleszteni. Nem ám unalmas fűzőcskéket. Az ő ujjacskái már nagyon ügyesek. Ő már többet akar. Neki megvan a fiókja, mint a nagyoknak, ő onnan akar tanulni. :)

Rengeteg dolog történt, de egy bejegyzés nagyon kevés... remélem, még lesz rá alkalmam, hogy beszámoljak róla. :) 

Az egyik nagyon fontos történés: hazautaztunk Magyarországra. Istenem... zene füleimnek. Bárhol voltam, magyar szó ütötte meg a fülemet, mindenhol mindenki magyarul szólt hozzám. Csodálatos érzés! :) Elmondhatatlan. :) A reptéren van egy Spar (nem is tudtam, hogy van ott Spar), a gyerekek azonnal nekirontottak a Túró Rudi-s pultnak és fizetés után boldogan tömték magukba a csokis finomságot. :) Tegnap éjjel furcsa dolog történt: A lányom azt álmodta, hogy hozzáért az arcához egy kő és hirtelen eltűnt - ő elkezdett átalakulni. Ferde lett a szeme, vastagabb a nyaka, alacsonyabb lett, a nyelve olyan volt, mintha hosszabb lenne. Minden olyan távoli volt, a hangok mintha távolabbról jöttek volna. Aztán jött egy villanás, új jelenet: már fel volt öltözve, kint álltunk az ajtóban és én mondtam, hogy Gyere, megyünk az iskolába! Lassan beszéltem, mintha mindig úgy beszéltem volna hozzá, mintha Down-szindrómásnak született volna. Szép lassan rájött, hogy Down-szindrómás. Beültünk a kocsiba, bementünk az iskolába, ott megölelte a pedagógust, megfogja egy lány kezét (akiről már látta, hogy Down-szindrómás), szemüveges kislány volt - és bementek egy terembe. Utána már csak arra emlékszik, hogy beszélgetett a lánnyal, viszont ott volt mellette két tanár, akik róla beszélgettek, de úgy beszéltek róla, mintha nem is hallaná. Nagyon komoly arccal beszéltek róla (így fogalmazott a lányom, szerintem adódó arccal beszélhettek), mintha ő lenne a "felesleges teher", mintha nem is egy élőlény lenne (ezek az ő szavai). Az egész álom érdekessége, hogy nem érti, honnan szedte ezt az egészet, nem nézett ilyen filmet és soha nem látott szegregált iskolát.

Kérdeztem, hogy milyen érzés volt Down-szindrómásnak lenni? Azt mondta, hogy nagyon rossz.
- És mi volt a rossz benne? 

- Az, hogy nem értettem olyan jól a dolgokat, lassabban értettem meg és mire összerendeztem, amit hallottam és amit akartam mondani, addigra már valami másról beszéltek és soha nem hallgattak meg. És az, hogy olyan furán néztek rám... 

Majd azt mondta: 

- Anya, már értem! Megértettem, milyen lenne itthon Matyinak. Elfogadom és megtanulok jól angolul. Már értem, miért tetted... 

És miért is? Sokan nem értik... Mert Matyi Írországban egy örömmel fogadott, szívesen látott gyerek. Hűledeznek, hogy milyen ügyes és milyen okos, elalélnak tőle, hogy milyen édes, mennyire cute, georgeous, lovely és még sorolhatnám... Az emberek leállítanak az utcán, babusgatják, szeretgetik, ajándékokat adnak neki, eszméletlen, hogy mennyire bátorító a közeg és mennyire erőteljesen éreztetik az elfogadásukat. Azt gondolom, hogy erről a kialakult helyzetről nem tehetnek az emberek Magyarországon. A magyar embereknek még nincs olyan tapasztalata a Down-szindrómás emberekkel, még nem ismerik őket, míg Írországban sokan vannak - az általános iskolákban osztálytársuk, együtt nőnek fel és tudják, hogy nem UFO-k és nem is másak... csak kicsit másak. De mindenki más ugyebár... és ez egy ír embernek egyáltalán nem jelent gondot. Matyi ott adófizető állampolgár lehet, lehet munkahelye, sőt, ha képes rá, főiskolát is végezhet. Persze nem az a cél, hanem az, hogy boldog legyen. De minden erőmmel azon vagyok, hogy boldog lehessen. Mert Matyi - nem tökéletes. De Írországban ez nem baj... És nekünk sem baj. :) Mert ő a mi szeretetgombócunk, akinek mindig van a tarsolyában egy óriási ölelés. :)