Madármesék

Adventi mesék minden napra.

Írta:
Mihalik Piroska
Nádasi-Ozsvár Andrea
Harami-Papp Hajni

Szerkesztésben közreműködött:
Rottmayer Rudolfné
Pócsi Ági

Szakmailag lektorálta:
Orbán Zoltán
szóvivő/spokesman
Madárbarát kert program / Bird-friendly Garden Program
Madártávlat főszerkesztő / Editor-in-Chief Madártávlat Magazine
Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület / BirdLife Hungary


Madármesék

1 nap:

 

Egyszer volt, hol nem volt… Volt egyszer egy icike picike házikó a Csicserdő szélén, a Csengő patak mentén, a puha lombok árnyékában. Abban a házikóban lakott Madáranyó. Szikrázó napsütés volt, a napsugarak csakúgy táncoltak a reggeli harmatcseppeken. Anyó kilépett a házból és aggódva nézett körül.

- Kevés a bogyó! Nem lesz elég ennivaló ezen a télen, tennem kell valamit! A madarakat még a fagy beállta előtt kell a ház köré szoktatni. - Visszaindult a házba magokért, amikor megpillantott egy kíváncsiskodó seregélyt.

- Társaságkedvelő madár – gondolta –, majd ő odavonzza kis barátait mielőtt elvonul a téli hideg elől messzire… talán Egyiptomba… talán a közelében Észak-Afrikába... majd tavasszal újra visszatér Madáranyó és a gyerekek örömére, ellepi egész Európát, köztük már majdnem kétszáz éve az ír manók erdejének odvas fáit is. :) Írország tele van óriási legelőkkel, ami finom falatokkal kecsegteti a kis seregélyeket. Bár egy szőlősgazda nem örül a szőlőjébe lecsapó madárseregnek, a konyhakerteket és gyümölcsösöket is védik tőlük, de az ír földműves gazdák nagyon hálásak a föld kártevőit elfogyasztó szárnyas barátoknak.

Kihozott a házból néhány szőlőszemet, amit a kismadár jóízűen elfogyasztott, majd tele pocakkal vidám csacsogásba kezdett.

- Ízlett a szőlő? - mosolygott Anyó.

A seregély bámulatra méltó utánzóképességének köszönhetően a környéken hallható összes hangot képes utánozni a fecske csicsergésétől, a pacsirta mélabús énekéig, akár a szajkó rikácsolásáig és a lehető legmulatságosabb módon képes előadni. Válaszul a vidám trillázásba kezdett és amint az véget ért, elköszönt, majd elillant a Csicserdőbe, hogy holnap újra mosolyra fakassza Madáranyó ajkait. :)

2 nap:

Mielőtt a napsugár bekukucskált a Csicserdő lombjai között megbúvó házikóba, Madáranyó már kint szorgoskodott a kertben. Hűvös, üde, friss reggel volt, olyan, amikor az ember előbb összerezzen, majd táncra perdülni támad kedve a nap sugaraival. Egyszer csak egy halk neszre figyelt fel. Apró szárnyacskák rezzenésének hangja szakította meg messzi földre vándorló gondolatait.

- Ó, az én kis seregélyem! - mosolygott és rámutatott az asztalra kikészített edényre.

Tollas barátunk óvatosan felmérte a környéket és amikor már biztonságban érezte magát, buzgón falatozni kezdte az ínycsiklandó szőlőszemeket. Madáranyó óvatosan besétált meleg házikójába és onnan figyelte, ahogy a kis seregély szemezgetése egyre lassul, majd amint belakmározott, kezdetét vette a reggeli harsány éneklés.

- Mulatságos madár ez a seregély! - szólt vidáman.

És valóban! A seregély egy igazi egyéniség. Virgonc, jókedvű és nagyon eszes. Könnyen megtanulja, hol vannak a finom falatok és gyors észjárásának köszönhetően könnyen feltalálja magát, ha eleség van a közelben. Hosszú csőrét széttárva felszabadítja a földet, úgy keresgéli ennivalóját. Viselete sem hétköznapi, évszaktól és kortól függően eltérő színekben pompáznak tollai. Az éneke, ó hát az éneke aztán igazán különleges! Csicsergése, csacsogása között elrejti a tanult hangokat, amiből aztán sajátos dallamok kerekednek, amelyek betöltik a teret és felvidítják az ember lelkét. :) Talán nem csak az emberét… tán még az erdő vadvilága is jókedvre derül tőle. Időnként meg-megállt válaszra várva, majd amikor az megérkezett, tollait felfújva újabb lendületet véve csengő-zengő-csicsergő énekét folytatta, míg úgy nem érezte, hogy már eleget csacsogott, ideje szétnézni a szántóföldeken.

Bekukkantott Madáranyóhoz és mintegy köszönésképpen füttyentett egyet, gyönyörű tollait széttárva elreppent a földekre „szolgálni”. Hálás szolgálat ez, busásan megtérül – tudta ezt tollas barátunk, hát örömmel csapkodta szárnyait a szántóföldek és legelők irányába.

3. nap

A harmadik napon újabb vendég érkezett Madáranyó birodalmába: egy kis vörösbegy merészkedett egyre közelebb és közelebb. A jóságos anyó sietve apróra vágott egy almát, letette a kerti asztalra, majd észrevétlenül besurrant kis házikójába, hadd egyen nyugodtan a kis jószág. A vörösbegy aprócska gombszemeivel felmérte a környéket, cserrentett kettőt, tollait felfújva köszönte meg Madáranyónak a lédús almadarabkákat. Apró csőröcskéje alatt frissen roppant a finom gyümölcs, ő pedig szorgosan szedegette a zamatos falatokat. Néha megállt, szétnézett, majd amikor meggyőződött róla, hogy Madáranyó társaságán kívül senki nem tartózkodik a közelben, békésen folytatta falatozgatását. 

Ez az apró énekesmadár tavasszal bizony nem szívesen osztozna meg vendéglátója törődésén, ugyanis költési időszakban nem szívleli a többi madár társaságát. Védi tulajdonát, különösen az otthonát, ahol ő az úr és ezt nyomatékosan mindenki tudtára adja. Ősszel már nincsenek viták, együtt csemegézhetnek mindannyian. 

Az embert is megajándékozza bizalmával. Akár fogságban is megbékél sorsával és ápolójával könnyen megbarátkozik. Kecses mozdulatokkal, ünnepélyes dalával üdvözli őt minden egyes találkozás alkalmával, ezért az emberek gyakran választják kis házi kedvencnek.
A mi kis vörösbegyünk azonban nem házi kedvenc. Ott lakik a Csicserdő egyik lombos fájának odvában és jól jönnek neki a könnyen szerzett finomságok ősszel, amikor napról-napra egyre nehezebb ennivalóhoz jutni. E félénk madár szívesen költözik földi üregekbe, hasadékokba, vagy akár a fák gyökerei közé. Ám a gyökerek között sok veszély leselkedik rájuk, így szerencsés esetben magasabban lelnek lakóhelyre.
De nem csak a Csicserdőben találkozhatunk ám kis barátainkkal. Parkokban, patakpartokon, kertekben is megtelepszik. De vigyázz! Ha tavasszal netán szögre akasztod a kannádat, ne lepődj meg, ha virág helyett egy kis vörösbegy fog rád csodálkozni, hogy mi a manót keresel a fészke körül. A hím már nem lesz ilyen szégyenlős. Agresszívan támad a lakóhelyét háborgató kívülállókra, úgyhogy ha kiakasztottad azt a kannát, jó, ha tudod, hogy az már nem a te jogos tulajdonod. :) Ezek a fészkek azonban könnyen felfedezhetők és kis madárkáink könnyen áldozatul eshetnek tojásrablóknak vagy rosszcsont embergyereknek, ezért jobb, ha azt a kannát ki sem akasztod.
Ó, de sokat csacsogok… Vörösbegy már jóllakott. Megköszönte Madáranyónak a finomságot és Csicserdő felé vette az irányt. :)

4 nap:

Ahogy a vörösbegy apró szárnyacskái eltűntek az erdő lombjai közt, egy kisebb seregélycsapat jelent meg vidám csiviteléssel Madáranyó kertjében. A mi kis seregélyünk vendégül látta barátait újonnan felfedezett „éttermében”. A kis csapat buzgón és a vörösbegynél jóval bátrabban, jobbra-balra táncolva, kapkodta a tálalt finomságot. Minden kis apró szökkenésre más színben csillogtak gyönyörű póttyös-foltos illegő-billegő tollaik. Totyogva keresgélték a következő falatokat, amiket Madáranyó nagy területen gondosan szétszórt, hogy mindannyian hozzáférjenek. Nem tévedett. A seregély valóban elhozta lakmározni családját és barátait.
Ily módon egy varázslatos seregélytánc vette kezdetét. A kert, mint egy bálterem, hirtelen megtelt illegő-billegő táncosokkal. Ahogy az ember nézi őket, nem is gondolná, hogy a madarak dinoszauruszok közvetlen leszármazottai – ha ezt a seregélytáncot látjuk, szinte hihetetlen, hogy közös őseik voltak.
Ahogy a kis seregélycsapat szemezgetett, megjelent egy másik vörösbegy is, akinek tudomására jutott, hogy itt könnyen jött eleséget osztogatnak, hát gyorsan kapott az alkalmon és utánajárt a hír hitelességének. Valóban igaz a hír! – nyugtázta örömmel, majd óvatosan  csipegetni kezdte a seregélyek által otthagyott apró falatkákat. Apró fekete gombszemeivel minden csippentés után szétnézett, gyönyörű vörös begyét megvillantva, majd fürgén továbbszökellt a következő falatért. A szürke kavicsok közt rozsdavörös foltja meleget árasztva villant fel, ahogy könnyedén ide-oda pattogott. 

Madáranyó az ablakból nézte a szorgos apróságokat. 

- Bővül a baráti kör, több eledelre lesz szükség! - mosolygott. 

Elindult hát beszerezni az eleséget madárkáinak.

5. nap

Újabb reggel köszöntött a Csicserdő lakóira. Madáranyó már hajnalhasadás előtt a kertben szorgoskodott, hogy gondosan előkészítse madárkáinak az elemózsiát. Lehelete, mint ködfelhő lengett körülötte ezen a csípős reggelen, de ő csak dolgozott és dolgozott. Tudta, hogy nincs már túl sok idő, készenlétben kell várni a telet. Jönnek a viharok, bár Írországban általában enyhébbek a telek...
- Az meg hogy lehet? - kérdi kételkedve, aki még nem járt arra. Ki látott már olyat, hogy viharok és enyhe tél? Ilyen nincs is a világon.
- De van ám! - Írországban. Ugyanis a Golf áramlat télen meleget hoz, így kisebb a hőingadozás. A viharok meg - hát a viharok olyan szeszélyesek, amilyen szeszélyes csak egy vihar lehet: hol meleg, hol hideg, hol esős, hol száraz, az ír viharnál szeszélyesebb nem nagyon van a világon. A mi kis madárkáink mindezek ellenére szeretik ezt a mesevilágot. Bár néhányan közülük elvándorolnak meleg éghajlatra, sokan itt maradnak hogy csengő daluk betöltse az ír erdőket.

A legendás ír erdők… Az ír erdők nagyon különlegesek… A fák törzsét bársonyosan zöldellő moha borítja, mint egy puha takaró. Mindegyik külön egyéniség… Minden fának máshogyan tekeregnek az ágai vagy nyúlnak az ég felé, mintha csak nyújtózkodnának a reggeli ébredéskor… 

Tekeregnek, tekeregnek, már ahol tekereghetnek… Számtalan ág esett az erdőirtás áldozatául. Ki gondolná, hogy sok-sok évszázaddal ezelőtt az ország kétharmadát erdő borította? Magasló fái büszkén tekintettek alattvalóikra, díszes koronájuk, törzsük apró odvai védelmet nyújtottak kis madárkáinknak. Ágaik néhol játékosan egymásba fonódnak, mintha csak eggyé akarnának válni… Hogy erőt merítsenek egymásból… Lombjaik közt állva az emberben életre kelnek a legendák és szinte már várja, hogy valamelyik fa törzse mögül aprócska szökkenéssel egy mesealak bukkan elő. Ma már kevés az erdő e vidéken. Bár a legelők puha pázsitja finom eleséget rejt madarainknak, védelmező élőhelyük sajnos megcsappant az évek során. 

E varázslatos erdők szerencséjére van néhány jóakaró, aki épp azon fáradozik, hogy új fákkal gazdagítsa az ír mesevilágot. Él az erdőben egy remete, aki időnként lemegy a faluba, elvegyül az emberek között és arra buzdítja őket, hogy vegyenek részt az erdők telepítésében. A gondviselésnek hála, ez a remete olyan sikeres, hogy egyre több erdő magaslik ebben a csodavilágban – madárkáink örömére.

6 nap.

A nap sugarai táncolva ragyogták be Csicserdő világát e reggelen, átmelegítve azt a kedves kis barázdabillegetőt, aki épp most, ebben a pillanatban merészkedett Madáranyó kertjébe. Nem a  gondosan előkészített „étterem” vonzotta ide, csak kíváncsiskodni jött.

- Hátha akad egy kis rovar errefelé... - dünnyögte keresgélve.

Nevéhez hűen, farkát időnket fel-felbillentette és felbátorodva ide-oda ugrált. Egy-egy szemet ugyan megkóstolt, de igazából nem érdekelték a magok. Madáranyó szemfüles volt: gyorsan kikapott egy főtt tojást saját reggelijéből, összevágta és tüstént kivitte a kertbe. Az apró jószág hálásan falatozta a felkínált különlegességet, jólesően csipegette egyik falatot a másik után. 

Érdekes madár a barázdabillegető. Bár nagyon félénk, de ha nem hangoskodnak körülötte, könnyen felbátorodik – így hát kis barátunk is nyugodtan eszegetett Madáranyó kertjében. Évszaknak megfelelő tollazatát magára öltötte, ugyanis ősszel a barázdabillegető jellegzetes fekete torokfoltja nagyrészt eltűnik és torkán, begyén elterülő patkó alakú foltot eltekintve, fehér tollak fedik – mintha még tollacskái is a puha hótakaró közeledtére készülnének. 

- Erőt veszel magadon és elvonulsz a fagy elől délebbre vagy itt fészkelsz egy meleg padláson? - töprengett anyó félig hangosan, majd legyintett. - Rövidesen kiderül. Ha marad, találkozni fogunk még vele. Ha nem, akkor hadd egyen jó sokat! A vonuló madárnak sok eleségre van szüksége, fel kell készülnie a hosszú repülésre, úgyhogy Madáranyó szorgosan segít a „feltöltődésben”. Amikor jóllakott egyszerű, ám bájos énekével elköszönt, farkával billentett, mintha meghajolna köszöntésként, majd szárnyát széttárva pillanatok alatt eltűnt az erdőben.

7 nap.

Alighogy eltűnt a barázdabillegető, két vörösbegy tipegett be óvatosan csendes és apró léptekkel Madáranyó kertjébe. Kis barátunk párját is megvendégelte. Aprócska fekete gombszemük csakúgy csillogott pihepuha vörös tollacskáik között.  A begyüket takaró vörös tollak lefelé haladva ezüstszürke színbe váltottak, barna szárnytollaik gyakran megrezzentek, hogy bármikor készenlétben legyenek egy életmentő felszállásra. Ha az ember sokáig nézi őket, átveszi rezdülésüket és szinte reszket a szívünk e parányi madár minden rebbenésére, szinte érezzük ezt a készenlétet. Léptek kettőt, óvatosan vizsgálgatták a kertet, mintha csak megpróbálnák felderíteni, hogy jó helyen járnak vagy netán eltévedtek? Dehogy tévedtek! Madáranyó isteni lakomával várta őket „éttermében”. 

Nem sokáig örülhettek azonban e biztonságos csendnek. Néhány magot sikerült felcsippenteni és máris hangos és vidám csacsogással lepte be a kertet a seregélyhad. Mint egy játékos gyereksereg az óvodai szünetben, úgy cseverésztek, miközben szedegették a jóságos anyó magjait. Ide-oda szökdécseltek, fel-felkaptak egy-egy szemet, majd továbbszökellve járták a kis táncukat és harsogó, izgő-mozgó szőnyegként töltötték be Madáranyó kertjét. A kis vörösbegy párocska ijedtében félénken felreppent, fejét jobbra-balra billentve egy ideig kémlelte a társaságot aprócska gombszemeivel.

- Á, ezek a jómadarak ártalmatlanok! - szólt Vörösbegy - Csak hangjuk olyan hatalmas. 

Visszareppentek hát a zajos seregbe és boldogan reggeliztek az isteni eledelből. Madáranyó a házból csodálta a csevegő hadat.

- Egyre több a seregély – és egyre bátrabb a vörösbegy. 

Nyugtázta és egy huncut mosollyal a szeme sarkában megvonta a vállát. 

- Az élethez kell az önbizalom.  

 
8 nap.

Másnap reggel, miközben a seregélyek harsányan csacsogva falatoztak, apró vörösbegy párocskánk pedig félénken csipegetett, Madáranyó kertjében megjelent a vetési varjú. Óriási fekete széttárt szárnyai félelmetesen magaslottak a kisméretű seregélyek fölé. A vörösbegy pár riadtan távolabb reppent, a  seregélyek azon nyomban csapatostól, egyetlen csiccsenés nélkül szálltak Madáranyó kertjének erős kőkerítésére. A varjú méltóságteljesen szétnézett, majd óriási csőrével lassan, ünnepélyesen elkezdte szedegetni az ennivalót. 

Apró énekesmadaraink minden egyes falat eltűnését egy szomorú sóhajjal nyugtázták és sóvárogva nézték a nagy fekete varjút, amint az ő „éttermüket” kifosztja. Az élelmesebbek a függő hálós etetőre szálltak, de mint tudjuk, ott nem férnek el mindannyian, repkedve veszekedtek minden egyes falatért. 

- Menj már innen!

- Te menj el! Én voltam itt előbb! - kergették egymást a seregélyek.

A félelmetes kolosszus nem zavartatta magát, tekintélyesen  rejtette el egyik magot a másik után óriási begyében, fittyet hányva madárkáink vágyakozó tekintetére.

- Mi ez a csend? - figyelt fel anyó és odament az ablakhoz.

Áldotta az eszét, hogy a falra rögzített egy függő madáretetőt. Tudta jól, hogy ha valaki elkezdi etetni a kis jószágokat, akkor minden nap elegendő ennivalót kell biztosítani, különben nem biztos, hogy a kis madárnak lesz elég ereje, hogy a következő helyszínig elrepüljön. 

- Te szegény varjú, neked is enni kell... - dünnyögte gondterhelten. 

Megvárta, míg a varjú  kicsit jóllakik, majd elhessegette e méretes madarat, hogy kis barátainknak is jusson eleség.  A vetési varjú felrepült a kerítésre, terebélyes teste fenyegető veszélyként a kis énekeseink dalát torkukra fagyasztotta. Apró csőrükkel síri csendben kapkodták fel a megmaradt falatkákat. Ezen a napon egy félénk szárnycsapással köszöntek el Madáranyótól, a vidám hangverseny elmaradt. 

Miután anyó "étterme" kiürült, gondterhelten ült le kerti székébe. Gondolkodott, gondolkodott, törte a fejét, muszáj valami megoldást találnia. Egyszer csak kipattant fejéből az ötlet: gyártani kell egy olyan etetőt a kis énekesmadaraknak, ami elég kicsi ahhoz, hogy ők elférjenek, de távol tartja a nagytermetű madarakat.

- Ám legyen! - csapott a szék karfájára anyó - Kell egy új madáretető! 

9 nap.

Miközben Madáranyó azon gondolkodott, hogyan tudna barkácsolni énekesmadarainak egy madáretetőt, lépéseket hallott. Mély merengéséből feleszmélve nagy örömmel köszöntötte Erdőt, a remetét.
- Csodás napot, Erdő! Ennél jobbkor nem is jöhettél volna. Mi járatban mifelénk?
- Egy kis sétára indultam. - válaszolt a meglepett remete.

- Mondd csak, nem lenne kedved egy kis faragáshoz? - kérdezte Madáranyó.
- Miről van szó, Madáranyó? Mit szeretnél faragni?
- Szeretnék én, csak nem tudok. Madáretetőre lenne szükségem. Ezek a fránya varjak eleszik a kis énekesmadarak elől az ennivalót. Jó lenne egy kis etető, ami elég pici ahhoz, hogy ők beleférnek, de a varjaknak túl kicsi.
Erdő szétnézett a kertben, majd megszólalt.

 - Hová szeretnéd azt a madáretetőt?
- Itt pont jó helye lenne. - mutatott egy pontra Madáranyó határozottan.
- Látom, már mindent elterveztél. Nézzük csak, mit tehetünk.  

Nekigyürkőzött és jókedvűen dalolgatva hozzálátott megmunkálni a fát, amit Madáranyó előkészített. Csakúgy táncolt a kezében a szerszám, izzott a keze alatt a munka. Még fütyörészett is közben. Reccsent-roppant a fa a balta, csakúgy nyüszített a fűrész és a csiszoló papír érdes hangja üzente: közel a megoldás. Mire Madáranyó kettőt fordult, már kész is volt a madáretető.
- Hmmm... – dünnyögött Madáranyó elismerően. - Meg kell adni, szép munka! Hálásan köszönöm, Erdő!
Erdő büszkén rögzítette a kőkerítésre a madáretetőt és azon gondolkodott, hogy milyen jól tette, hogy ma sétára indult. Madáranyó elégedetten csodálta a madáretetőt, jól megtöltötte madáreleséggel, hogy kismadaraink végre nyugodt körülmények között tudjanak falatozni.
Erdő megemelte a kalapját és hazaindult.
- Ennyi mozgás elég is volt mára.- szólt vidáman és szép lassan eltűnt Csicserdő lombjai között. 

10 nap.

Madárcsicsergés keltette fel a napot a mai reggelen. Ha már felébresztették, nyújtózkodva szórta fényét Csicserdő öreg lombos fáira, minden egyes aprócska résbe bekukucskált, felmelegítve az aljnövényzetet. Ahogy egyre feljebb és feljebb kúszott az égen, egyre szélesebben terültek el életet adó sugarai. Eme napfürdőben Madáranyó újonnan készült madáretetőjében icike-picike sárga foltok villantak meg – a széncinege szedegette a mennyei magokat. Madáranyó moccanni sem mert, nehogy elriassza a kis madarat. A széncinege Csicserdő barátja, szorgalmasan tisztítja meg az erdőt mindenféle kártevőtől. A széncinegénél könnyű megkülönböztetni a tojót – így hívják ugyanis a lányokat. A tojó hasán vékony fekete sáv húzódik le, míg a hímnek (a fiúnak) ez a fekete sáv a hasán kiszélesedik és sötét hasfoltot alkot. De jaj annak a zsezsének, aki az éhes széncinege útjába kerül. Ki gondolná, hogy e csodaszép színekben pompázó parányi jószág egy igazi ragadozó? Képes megtámadni apró madarakat, ha nagyon ki van éhezve. Majd Madáranyó gondoskodik róla, hogy legyen elég ennivalója –  apró testű barátaink védelmére. Jól gondolta Madáranyó, hogy ide szoktassa kis barátainkat, a széncinege annyira éhes volt, hogy úgy tűnt, az összes magot egyedül akarja felfalni. Míg falatozott, megjelentek a seregélyek. Már nem olyan harsányan, mint előtte, csak óvatosan, nem túl bátran és kisebb csapatban. Szétnéztek, tiszta a levegő. Hát akkor „Nosza, kis barátaim!” - vidám  lakmározás indult Madáranyó „éttermében”. Beindult a „mozgó szőnyeg”, egyet-egyet csiccsentettek, szedegettek, futottak egy kicsit, majd újra szedegettek és újra futottak. Így járták körbe anyó kertjét eszegetés közben. A kis vörösbegyünk odareppent félénken, majd eltűnt a falatozó seregélyek között. 

Madáranyó kipillantott az ablakon és elmosolyodott: a függő hálós madáretetőn a cinege szedegetett, alatta a seregély, a földön pedig – a magas aljnövényzet védelmében – a félénk vörösbegy szedegette a lehullott falatkákat. Jó lesz neki a maradék is, nem kockáztat.  

- Alakul a csapat! - nyugtázta anyó elégedett mosollyal.

11 nap.

Borongós reggelre ébredt Csicserdő világa. A bodros, néhol szürke, néhol habos fehér felhők mögött időnként kifigyelt a napocska, majd visszabújt a pihepuha fodrok közé. Egy kis felhő azonban nem szegi kedvét kis madarainknak, megszokták a borús reggeleket. Aki Írországban él, gyorsan hozzászokik a változáshoz. Ami most van, az nem biztos, hogy a következő pillanatban is úgy marad. Azt mondják az írek: ha nem tetszik az időjárás, várj öt percet. Ugyanis errefelé előfordul, hogy néhány óra leforgása alatt a négy évszak lezajlik: süt a nap, mint tavasszal, majd meleg van, mint nyáron, aztán esik, vagy jön egy hirtelen hóesés, mintha az egész világot szeretné ellepni a hatalmas hótakaró, ami egy pillanat alatt – huss! Már hónak se híre, se hamva és újra süt a nap. Ha valakire azt mondják, hogy szeszélyes, mint az ír időjárás, hát azzal az emberrel jobb, ha nem tervezel kis barátom. Írországban minden olyan, mint egy álomvilágban: mesés, bohókás és nagyon változó. Minden olyan megfoghatatlan és ingadozó - mintha egy hajón lennénk. De Madáranyó – ő más! Erős, mint egy szikla, amibe mindig bele lehet kapaszkodni. Kitartóan, szorgosan teszi a dolgát, mindig mindenről gondoskodik, minden gondolata akörül forog, hogy jobbá tegye az őt körülvevő kis világot. Olyan, mint egy svájci óra, soha nem késik, rá mindig lehet számítani. Ezen a borongós reggelen is bent tett-vett a házban, míg kis barátaink kint lakmároztak, amikor hirtelen apró szárnyaskák csapkodása ütötte meg a fülét, aztán csend töltötte be a kertet. Kíváncsian lesett ki az ablakon, vajon miért csitultak el a kis madarak? Hová tűntek a pár pillanattal korábban még vidámon cserregő seregélyek és a halkan pittyegő vörösbegyek? Bizony csendben ott sorakoztak a kőkerítésen. Csak nem a vetési varjú tért vissza? Talán ismét megzavarta őket méretes sötét alakjával? Azonban hiába lesett ki a dér lepte ablakon, nem látott újabb jövevényt. Magára terítette foltos kendőjét, kilépett a bágyadt, koratéli fénybe és alaposan körbenézett. Az ismerős seregélycsapat megnyugodott, élénkülni látszott, kicsit csendesebben, de bátran ismét szóra kaptak. A megszeppent vörösbegyek inkább a madáretetőnél folytatták a lakomát. A Madáranyó a vetési varjúnak nyomát sem látta, mégis kissé furán érezte magát: magán érezte egy figyelő szempár súlyát. Szeme újra pásztázta a kertet és hopp! Megpillantotta az új jövevényeket. Egy csinos, fekete csókapár ücsörgött a kémény tetején. Kéményseprő madarak, gondolta a Madáranyó és elmosolyodott. A két csóka biztos a varjú nyomán talált ide, gyakran járnak egymás társaságában. A csókapár fényes palaszürke tollakkal, és világosszürke szemmel, kicsi, hegyes, kékesfekete csőrrel, távolról apró varjaknak tűntek. Bátor és rövid, de annál lendületesebb reppenéssel a földön elszórt magokra vetették magukat. Útközben még egy bukfencet is lejtettek a levegőben vidáman, ó micsoda fenséges lakomára bukkantak! Örömüknek azon nyomban hangot is adtak, vidáman csattogtak, cserregtek. A földön apró lábaikkal rendkívül gyorsan tipegve csipegették az eleséget. Mindig szorosan egymás mellett maradtak, két fekete madár, meg nem mondod melyik a fiú és melyik a lány, de egy pár ők örökre. Jóllakottan távoztak, de nem mentek messzire, visszatelepedtek a kémény tetejére és onnan nézték a csivitelő lakmározó apró énekesmadarakat. Tipegtek – topogtak, ide léptek – oda léptek... Az egyik felborzolta tarjókán kékes-fekete tollait, ezzel invitálta társát egy kis közös tollászkodásra. Bensőséges kapcsolat ez két madár között, nem akárkinek jár ám ez a kitüntetés. Madáranyó elégedetten vonult vissza apró házába, újabb kedves párral bővült a madárkertje, jól tudta, hogy ahol egy csóka van ott akad több is. Ráadásul azt tartja a mondás, ahol csóka fészkel, azt a lépcsőt elkerüli az ördög.

12 nap.

Itt az idő, hogy bekukkantsunk Csicserdőbe. Csak halkan! Fel ne riasszuk az erdő lakóit! Egy terebélyes mohalepte fa törzse köré épült Erdőanyó házikója. Kedves, jóságos anyó ő, egyetlen szavára az erdő szárnyas világa egy csapásra összegyűlik. Ő szervezi Csicserdő lakóinak tanácsát. 

Kilépett a kunyhójából és ahogy bársonyos hangján magához szólította madárkáit, az erdő azon nyomban megtelt aprócska szárnyacskák suhogásával. Az erdő lakói köré gyűltek és csendben figyelték őt. Még Erdő, a remete is odasomfordált.
- Üdvözöllek Csicserdő lakói! - köszöntötte őket Erdőanyó.
- Jó reggelt! - csivitelték vidáman szárnyas barátaink.
- Hogy vagy, Erdő? - fordult a remetéhez. – Rég láttalak. Oly ritkán mozdulsz ki házikódból, hogy néha azt sem tudjuk, élsz-e még... Jöhetnél gyakrabban közénk.
- Pedig tegnap sétáltam egy jót. Még madáretetőt is faragtam Madáranyónak! - méltatlankodott Erdő.

A vörösbegy félénken ugrott egyet az ágon.
- Ó, hát a te kezed munkája az a gyönyörű etető? Reggel tele volt finom eleséggel. 

Erdő büszkén kihúzta magát.
- Bizony ám!
- Mily kedves tőled! 

Erdőanyó szeme megtelt hálás csillogással.

- Köszönöm, amit tettél az énekesmadarainkért! Nélkülük az erdőket kiirtanák a kártevők, sőt, még a földeken is sok bajt okozhatnak. A mi kis madárkáink nagyon szorgosan munkálkodnak. Segíteni kell őket, hogy túléljék a telet.
- Hát ott van, éljenek vele! - motyogta zavartan Erdő, majd felhúzta a vállát. - Egyébként meg nem igazán értem, miért nem hessegeti el azokat a ronda fekete varjakat Madáranyó? Nem lenne sokkal egyszerűbb? Mi a fenét vesződik vele?
- Erdő, a varjú rovarokkal táplálkozik – már ahol talál... Ahol rovarirtó szert használnak, ott nincs rovar, nem tud mit enni szegény pára. Márpedig az élet értékes! Még a vetési varjúé is! 

Arca elkomorodott. 

- Az ember egyre nagyobb területet hódít meg magának a természetből, a madarak életterének kárára. Ellehetetleníti az élővilágot.

Felemelte a fejét és szeme felcsillant.

- Persze Madáranyó más! Ő soha nem bántaná kis barátainkat. De most gyorsan beszéljük meg a teendőket és menjünk a dolgunkra. 

A szárnyas erdőlakók, a remete és Erdőanyó még egy ideig tárgyaltak, majd amikor mindent megbeszéltek, ki-ki ment a dolgára.

13 nap.

Viharos éjszaka köszöntött Csicserdő világába. Dühösen tombolt a vihar egész éjjel, félelmetes hangja az öreg fák védelmező odvába, hasadékaiba, réseibe, vagy a gyökerek közé üldözte Csicserdő madarait. A terebélyes fák nyögdécselve jobbra-balra dülöngélve, panaszosan reccsentek minden egyes erős széllökéskor. Apró testű énekesmadaraink rettegve szorosan egymáshoz bújtak, összehúzták magukat oltalmazó fészkükbe, úgy várták a vihar végét.  Errefelé bizony ősszel könnyen előfordulnak erős viharok, hurrikánok. Az ember nagyon vicces, nevet ad a viharoknak. A félelmetes Oféliát, szeszélyes Diánát, a fenyegető Briant és még sok vihart kereszteltek ilyen-olyan nevekkel, de Csicserdő lakóinak mindegy, hogy hívják: a vihar, az vihar. Félelmetes, hangos, romboló, tomboló… végül a fák elringatták kis lakóikat, elűzték félelmüket és reggel, amikor a vihar kissé elcsendesedett, kimerészkedtek fészkeikből, hadd lássák, mindenki rendben van? Erdőanyó aggódva hívta össze kis barátainkat.
- Valamiért úgy érzem, hogy ez a vihar még nem vonult el teljesen. Legyetek résen, mert szeszélyes ez a Diána.
 Az erdő lakói kiéhezve surrantak Madáranyó kertje irányába és örömmel nyugtázták, hogy az „étterem”, bár kissé megtépázta a vihar, de készenlétben várja őket. Vicces látvány fogadta őket: a seregélyek csapzottan, ázottan szemezgettek. Úgy néztek ki, mint te kisbarátom az esti fürdés után. Csuromvizes tolluk kócosan borzolódott testükön, mintha fésülködés előtt állnának. De jó, ha tudod, hogy a madár ám nem ázik meg az esőben. Tolluk nem csak hőszigetelő, eső ellen is védi icipici testüket. Tetőcserépszerűen helyezkednek el, így lepereg róluk a víz és ők szárazan megúszhatják a viharokat. Nagy áldás ám ez a seregélyeinknek, akiket az erdészek megpróbálnak távol tartani az erdőtől, ugyanis kis létszámmal nincs gond, de egy nagyobb számú társaság ürüléke bizony bajt tud okozni az erdőnek. De kis seregélyeinknek mindegy, a közelben van Csicserfalva, tele odvas fákkal, bőven akad fészekrakó hely. A faluban nem bántják őket, tudják, mily hasznosak ezek a kis bohó jószágok.

14 nap.

A viharos éjszaka után kis barázdabillegetőnk is reggeli után nézett. Nem volt könnyű ebben a hidegben finom rovarokat találni. Ó, de visszavágyott az eleségben gazdag, verőfényes nyárba, amikor csak úgy hemzsegtek a Csicsertó körül a finom szúnyogok, szitakötők, a legyekről nem is beszélve. Rászállt anyó kőkerítésére, gondolta, szétnéz, hátha akad egy kis zamatos falat számára. A terülj-terülj asztalkám látványa sebtiben lecsalogatta a kerítésről. Alighogy hozzálátott a szedegetésnek, amikor egy kis huncut széllökés felkapott egy ember által eldobott krumplihálót, és a fejére dobta. Ijedtében úgy elkezdett csapkodni kis szárnyaival, ahogy csak bírt, de ettől egyre jobban belegabalyodott a hálóba, míg végül moccanni sem bírt. Rémülten megállt, pihegett egy kicsit, majd bánatos panaszáradatba kezdett. 

- Na szép, mondhatom! Én, aki megeszem az ember életét megkeserítő kártevőket, ezt érdemlem? 

Tehetetlenül állt ott egymagában, amikor egyszer csak nevetést hallott a feje fölött egy faágról.
- Hát veled mi történt, kedves rokon? – kuncogott a holló.
- Belegabalyodtam ebbe a hálóba – csiporogta kétségbeesetten a kis barázdabillegető. – Igazán segíthetnél rajtam, már ha tudsz!
- Én ne tudnék? Uzsonnát már elcsentem és ki is csomagoltam, ez se lehet sokkal nehezebb! – szállt le a pórul járt kismadár mellé, és vaskos csőrével elkezdte kiszabadítani a háló fogságából.
Ahogy a barázdabillegető kiszabadult, máris szárnyra kapott volna, de jajj! - bal szárnya alig mozdult. Valószínűleg megsérült, amikor a hálóban vergődött.  A holló jobbra-balra forgatta a fejét, tanakodott magában, mit tehetne.
- Várj itt, mindjárt hozok valamit! - szólalt meg azon nyomban.
Mi mást tehetett volna szegény kis barátunk? Várt türelmesen. A holló rövidesen egy kendővel tért vissza.
- Ülj bele a közepébe! Összecsippentem a széleit, aztán elviszlek a Erdőanyóhoz, hátha tud segíteni rajtad.
- Ugye nem loptad azt a kendőt, holló? – kérdezte gyanakodva a barázdabillegető.
- Csicserdőben találtam! – válaszolta bosszúsan a holló. – Most akkor kell a segítség vagy nem? Na ugorj már!
Mit volt mit tenni, apró testű barátunk beleszökdécselt a kendőbe, a holló felkapta, és egészen a Csicserdőig repült vele. Erdőanyó gondosan bekente és bekötötte, majd bevitte a házába.

- Holnapra már kutyabajod, meglásd! - bátorította a billegetőt, majd a hollóhoz fordult.

- Te pedig kis barátom, Csicserdő szélén a Madáranyó kertjében találsz magadnak télre eleséget, ott mindenkinek jut bőven, nem kell a másét megdézsmálnod.
Attól a naptól a holló és a barázdabillegető örök barátságot kötöttek és visszatérő vendégek lettek a Madáranyó udvarán.

15 nap.

Ahogy Erdőanyó megjósolta, szeszélyes vihar a Diána. Még aznap délután visszatért az égszakadás, földindulás, a vihar tombolt és rombolt. Tengernyi esőt hozott, kis madaraink alig győztek megkapaszkodni a lengedező ágakon, még a sűrű lombokon is átesett az a temérdek csapadék. A parkokban élő seregélyek kitartóan várták a vihar végét, az eső szakadatlanul ömlött végig apró testükön, de ők várták rendületlenül, hogy véget érjen az égzengés. Mintha haragos tisztításba fogna a természet és le akarná tarolni az egész világot. A mi kis barátaink nem a meleg szoba ablakából nézték végig az égiháborút, hanem a széltől ringadozó fák odvaiban vagy vaskos ágain várták, hogy Diána végre nyugalomra leljen.

Az égzengés hajnal felé csillapodott, az eső már csak szemerkélt, Csicserdő szép lassan elcsendesült, majd amikor már eső sem esett, néhány napsugár kószán, bágyadtan odatévedt Madáranyó kertjébe. Kis barátainkat már terített asztal várta, így bőven falatozhatott a barázdabillegető holló barátjával, a seregéllyel, a vörösbeggyel, a kis verebekkel, sőt a varjúval és a csókapárral is.

 

Álljunk csak meg egy szóra! A házi verébről eddig egy szót sem ejtettem… E nagyszerű teremtmény oly hétköznapi, hogy az ember szinte már szinte észre sem veszi. Pedig még mondásunk szól is róla: 

„Hányat lép a veréb egy esztendőben?” - ugyebár egyet sem, mert ugrik. 

Ez az apró társaságkedvelő madár nagyon leleményes, igazán érdemes a figyelmünkre. Nem válogat, étrendjében szinte minden megtalálható: magok, rovarok, ízeltlábúak, bogyók, rügyek, fel sem tudnám sorolni, mi mindennel megelégszik e kis jószág. Alkalmazkodóképességének köszönhetően az ember mellett úgy megfér, mint bármely másik faj mellett, a többi szárnyas barátunkkal együtt alkot madárcsapatokat és velük együtt táplálkozik. Kedves természetének köszönheti széleskörű elterjedését. Mi, emberek is sokat tanulhatunk e kis jószág bájából, rugalmasságából. Azt, hogy hogyan lehet egymás mellett élni anélkül, hogy bántanánk egymást. Ez a kis veréb… a „szürke” veréb… bár azt mondják, hogy egyszerű, de te bizton tudod, hogy nem az. Bizony, nagy tudás birtokában van. Ha netán meglátod magad körül, figyelj rá! Minden bizonnyal sok jóra fog tanítani.

16 nap.

Miután a szeszélyes Diána elvonult, egy kíváncsi napsugár tévedt Madáranyó kertjébe, mintha csak meglesné, hogy szemezgetnek is barátaink, akik napról-napra egyre jobban megbarátkoztak a varjú jelenlétével. Kénytelen-kelletlen megosztoztak az óriásmadárral Madáranyó finom falatkáin. Érdekes madár a vetési varjú, sokan nem szeretik. De Madáranyó tudja, hogy nem kevés haszna van ám e madárnak, munkája pótolhatatlan a gazdák életében! 

- Örüljön csak a varjúnak az, kinek háza körül egér ólálkodik, mert ha varjú van a közelben, többé nem fog! - mondogatja anyó úton-útfélen - Ő a mezőgazdaságra veszélyes rovarok legnagyobb pusztítója, az egyetlen, aki fáradhatatlanul megy és szorgalmasan kikaparja a fonnyadó gabona, kukorica, cukorrépa palántát és megtisztítja a földet ezektől a kártevőktől. Drágán megfizet az a gazda, aki üldözi szegény párákat! Keserű évek jönnek, elszaporodik a cserebogárpajor, répabogár és még sokan más kártékony rovar, amely jóízűen elfogyassza az ember fáradságos munkával elültetett gabonáját. Utána már hálát ad a gondviselésnek, ha varjú károgást hall – persze a varjúnak is nagy öröm a terülj-terülj asztalkám. A jó gazda tudja, hogy jobban jár, ha mélyre ülteti a gabonaszemeket, amit e jószág méretes csőrével nem ér el, de a sárguló palánta alól gondosan kipucol mindent. Gabona betakarítás után pedig finom friss kenyér, kukoricakása a jutalom, de jó, ha tudod, hogy még az ízletes kukoricapehely is a varjak szolgálata mellett kerül a szépen megterített asztalra. Ezek után talán mégsem olyan csúnya az a varjú károgás és mégsem olyan nagy  kár, hogy Madáranyó nem üldözi el ezt a hatalmas jószágot, hadd tegye a dolgát ott, ahol kell. Ha már ily kegyes volt, hát egyre több varjú merészkedett „éttermébe” kíváncsian és egymással veszekedve az ízletes falatokért. Ezt a hangos károgást! Ezek a varjak úgy össze tudnak kapni, hogy az csuda! Apró énekesmadarainkat elijesztik hangos rikácsolásukkal. Ám hiába, aki enni akar, kénytelen elviselni ezt a kényelmetlenséget. Ha jóllaktak, elszállnak és akkor a seregélyek kergethetik egymást csicseregve, míg meg nem töltötték begyüket.

17. nap

Napról-napra egyre hidegebb lett Csicserdő világában. A hideg egyre beljebb kúszott, egyre hűvösebbek voltak a reggelek, aprócska termetű énekesmadaraink pirinyó csontjáig hatolt. Kisbarátaink egyre jobban furcsállták a nagy nyüzsgést a faluban. Madáranyó is felforgatta a házat, az ablakba csillogó és fényes díszeket tett.  A seregélyek egyre furcsábban viselkedtek, egyre ingerültebbek voltak. A vörösbegy csak csendben figyelte őket, nem értette, mi bajuk ezeknek a vidám madaraknak, folyton folyvást veszekednek, mi lelhette őket? Elkergették egymást a madáretetőről, vitatkoztak, civakodtak, mintha kicserélték volna kis barátainkat. Kis vörösbegyünk szép csendben szemezgetett, jól megtömte a begyét, ki tudja, mi jön még? Ha vége a világnak, legalább tele hassal menjen a mennyországba. Mindamellett egyre kíváncsibbá tette, mi a csuda történhet a világban, hogy minden ennyire más lett hirtelen? Itt valami bűzlik.
- Nicsak, nicsak! Mi járatban vagy errefelé, testvérem?
- Ó, ha tudnád... Csicserfalva annyira megváltozott. Már az énekléstől is elment a kedvem, olyan fáradt vagyok.
- Azt én is észrevettem, hogy valami nincs rendben, de mi lehet az oka? - tűnődött Vörösbegy - Tudod, mit? Kérdezzük meg Erdőanyót.
Néhány szárnycsapás és máris Erdőanyó kapuján kopogtak aprócska csőrükkel. Amikor Erdőanyó kilépett a kis házikójából, a madarak izgatottan csicseregték:
- Erdőanyó, Erdőanyó, valami baj van a világgal!
- Mi a baj, Vörösbegy? Mi történt?
- Nem tudom". Az emberek csakúgy nyüzsögnek, mindenki jön-megy, tesz-vesz, Madáranyó feldíszíti a házat és ami a legfurcsább – a seregélyek megváltoztak. Megállás nélkül civakodnak, veszekednek, olyan szokatlanul viselkednek.
- És a fények, jaj, azok a fények! - szólalt meg a másik vörösbegy - Nem tudok tőlük aludni.
- Ó, értem! - szólalt meg Erdőanyó. – A karácsony! Az emberek világában a karácsony nagy ünnep. Kidíszítik házaikat, úgy várják ezt a nagy eseményt.
- De miért olyan fényes? Nem tudok aludni. Már azt sem tudom, hogy éjjel vagy nappal van, folyton csak kóválygok, teljesen kimerültem. Erdőanyó, meddig tart ez az áldatlan állapot?
- A fényszennyezés… - tűnődött anyó - Tudod, mit? - szólalt meg hirtelen. - Van itt egy odvas fa a szomszédban, nem akarsz odaköltözni?
- Erdőanyó, ez csodálatos! Már megyek is a páromért. - csicseregte vidáman és visszareppent a faluba, hogy végre nyugalomra leljen Csicserdőben.

18. nap

E csípős reggelen Madáranyó Csicserdőben gyűjtögetett ágakat a kandallóba, hogy kicsiny kunyhóját felmelegíthesse. A dérlepte csipkebogyó bokrokról is gyűjtött néhány zamatos szemet. 

- Finom tea készül majd belőle! - gondolta. - A többit odaadom kisbarátaimnak. Óvatosan lépdelt a lába alatt elterülő elszáradt leveleken, hogy fel ne verje az erdő lakóit. Bármennyire törekedett, mégis sikerült ráijesztenie egy gyanakvó, éberen gubbasztó jószágra.
- Hát te szegény pára, mit keresel itt? – csodálkozott Madáranyó.
Az öreg, terebélyes fa vaskos ágán egy páva ücsörgött. Hosszú farktollai szinte a földet verdesték, aranyos fényű, opálos kék nyaktollai meg-megcsillantak a halvány téli fényben, de a feje tetején máskor peckesen meredő tollbóbita most csüggedten és zúzmarától fehéren kornyadozott. Összetöpörödve húzta össze magát a hidegben. Láthatóan elgémberedett az éjszakai fagytól.
Madáranyó a hátára kanyarította a rőzsecsokrot, előkotort egy marék magot, odanyújtotta a pávának, aki először gyanakodva méregette, majd hálásan elfogadta. Csippentett belőle néhány szemet, miközben anyó csendben közelebb araszolt. A páva érezte az anyóból áradó jóságot, hagyta, hogy megérintse. Ráterítette meleg kendőjét és óvatosan leemelte az ágról a súlyos állatot. A páva ugyan tiltakozott volna, hiszen büszke madár ő, de úgy átfagyott, hogy jártányi ereje sem volt. Az ő tollazata melegebb éghajlatra való. Madáranyó gyorsan hazasietett kis védencével, bevitte a házba és a kandalló mellé terített meleg takaróra tette. Hozott neki friss vizet, egy kis magot, és néhány apró szemű gyümölcsöt. Magára hagyta a kimerült állatot, hadd gyűjtsön erőt és kiment a kertbe, hogy feltöltse a madáretetőket. Közben azon tűnődött, hogy kerülhetett ide ez az egzotikus madár. Van a közelben egy park, úgy rémlik, mintha látott volna ott pávát nemrégiben. Talán a vihar sodorta ide és többé nem talált vissza. Sebaj, egyelőre itt marad a jó melegben, hadd kapjanak erőre sarkantyús lábai és ha már újra peckesen járnak, akkor ellátogatnak a parkba.

19. nap

Ez a madár még sok gondot okoz nekem! - méltatlankodott Madáranyó másnap reggel. A páva ugyanis amint magához tért, Madáranyó takaros házikóját elkezdte „átrendezni”. Mindent gondosan átkutatott, csőrével megkopogtatta, amitől az felborult és jobbra-balra lepotyogott. Amikor Madáranyó teáskannáját „vizsgálta”, az hangos csörömpöléssel apróra tört, ettől ijedten felrepült a szekrényre. Közben terebélyes farkával mindent magával sodort, majd a szekrény teletejéről rikácsolt torkaszakadtából. Madáranyó lemondóan sóhajtott egyet, kiment a kertbe, hogy a madáretetőket feltöltse magokkal. Ahogy megcsapta a friss levegő illata, a páva követte. Büszkén lépdelt, mint egy király az uralma alatt állók között, bóbitás fejét jobbra-balra forgatva nézelődött, bíborkék tollakkal fedett hosszú nyakát előre-hátra billentette minden lépésnél. Úgy tűnt, tetszik neki Madáranyó kertje.
- Szeretnél inkább kint maradni? - kérdezte Madáranyó és bement a házba. Amint átlépte a küszöböt, váratlan lárma csapta meg a fülét. Az ajtóból visszafordulva látta,  amint a páva félreérthetetlenül énekesmadaraink tudomására adta, hogy ő bizony nem látja őket szívesen. Megállt középen, díszes farktollait széttárta, mintha csak a tollak végén látható szem alakú rajzolatot szeretné bemutatni és ily módon forgott saját tengelye körül szép lassan, jelezve, hogy itt kérem szépen, ő az úr. Rikácsolás közben hatalmas csőrét oly nagyra nyitotta, hogy az egész torkát tisztán lehetett látni. E gyönyörű madár egy pillanat alatt félelmetes szörnyeteggé vált. Szárnyas kisbarátaink, köztük a méretes vetési varjúval, félelmükben megmerevedve gubbasztottak a kőkerítésen.
- Ó, te páva! - méltatlankodott anyó - Hát nem tudod, hogy a mi kis énekesmadarainknak is szüksége van ennivalóra? Azt hiszem, kénytelen leszek még ma utánajárni, mi szél hozott felénk, mert jobb, ha visszavisz oda, ahol voltál. Amint ezt kimondta, Erdőanyó jelent meg a kertjében.
- Madáranyó, miért bosszankodsz?
- Ah, Erdőanyó! Ez a rakoncátlan páva itt kekeckedik a kertemben és elkergeti az énekesmadarakat. Mi a csudát kezdjek vele?
- A pávacsalogató sípommal el tudom vezetni a közeli parkba, szerintem onnan jöhetett. - válaszolt.
- Gondolod, hogy el tud repülni odáig? A páva csak rövid távokat tesz meg repülve.
- Biztos vagyok benne. Majd kicsit megállunk pihenni és akkor megtesszük az utat estig. - mosolygott Erdőanyó, a sípját megfújta és nyomában a pávával egy pillanat alatt elillantak. Se híre se hamva se pávának, se Erdőanyónak. :) 

20. nap

Madáranyó aratás után gondosan begyűjtött búzát, árpát, kölest és napraforgómagot, még birsalmát, őszi almát, körtét is félretett télre, hogy mindig legyen bőven eleség kis védencei számára. A magokat és a gyümölcsöket kicsiny háza padlásán vászonzsákba gyűjtötte és erős madzaggal bekötötte. A kémény mellett nem fagytak meg az ínyenc falatok, de annyira azért hideg volt, hogy a tél végéig eltartsanak. A kamrájában csak annyit tartott amennyi pár napra elegendő és amikor az elfogyott, akkor a padlásról pótolta. Most, hogy a páva nem okoz több bosszúságot és nem kell utána futkosni, Madáranyó úgy döntött, felmegy egy újabb adag elemózsiáért. 

A padlásra belépve a cseréplécek között táncoló porszemcsékkel telt homályos fénysávok szűrődtek be. Amikor Madáranyó a kéménynek támasztott napraforgós zsákot megemelte, a félhomályban a zsák helyén, a földön szétszóródott magokat vett észre. A zsákot alaposan átvizsgálva, aprócska szakadást látott a sarkán. De nem akármilyen szakadást ám! Ezt a zsákot bizony megrágcsálta valaki.
- Fránya egerek! - bosszankodott - Minden évben előkerülnek….
Bármennyire igyekszik, ezek a csintalan jószágok juszt is kiszagolják az eleséget, és alaposan megdézsmálják a készletet. Nem sajnálta a falatot egy éhes szájtól sem, de ezek az egerek nem igazán segédkeztek énekesmadaraink etetésében. Bármennyire bájos kis teremtmények, nem örült nekik. Ennek a készletnek abban az esetben is ki kell tartania, ha a tavaszi kikelet várat magára.
. Majd adok én ezeknek a haszontalan vetési varjaknak! Hogy-hogy nem kapták el a rosszcsont egerek grabancát? - dohogott magában Madáranyó, bekötötte a zsákon a csomót, kosarát felemelte és lemászott a létrán. Azon tűnődött, hogyan foghatná vissza ezeket a falánk egereket. Igazán nem akarta őket bántani, de ha ezek a jószágok a ház körül maradnak, nem marad eleség a kis barátainknak, márpedig a tél még csak most kezdődött. 

- A gyöngybaglyot kellene segítségük hívni! - morfondírozott - Csicserdőben fészkel egy pár, az éjszaka csendjében néha hallani pergő rikoltását Madáranyó házában. Röpte épphogy hallható és olyan gyors, hogy alig venni észre, holott szív alakú „arcával”, hamvasan lágy finoman pettyezett gyönyörű tollazatával egyedülálló látványosság. 

- Megkérem Erdőt, keresse fel a baglyot, és kérje meg, hogy látogasson el kicsiny padlására, de ide ne szokjon! A végén még az énekesmadarainkat bántaná... Egy látogatás talán eléggé megzavarja az egerek nyugalmát, hogy elszokjanak a padlásról.

 21. nap

Erdőanyó izgatottan hívta össze szárnyas kisbarátainkat. Lombos fáink lakói csodálkozva jelentek meg Erdőanyó háza körül.
- Barátaim, veszélyben az eleségünk! Segítenünk kell Madáranyónak! Ki látta a gyöngybaglyot utoljára?
- Ó, remélem, nincs a közelben! - riadt meg a kis vörösbegy.
- Ne aggódj, bagoly nappal alszik. - nyugtatta Erdőanyó. majd Erdő felé fordult.

- Ez igaz! - borzolta fel rozsdavörös begyét. 

Az összes szempár Erdőre meredt.
- Láttad a baglyot mostanában? - kérdezte anyó.
- Én nem... - vonta meg a vállát a remete.
- Meg kell találnunk Gyöngybagolyt! Segítesz?

A remete kissé kellemetlenül érezte magát ennyi tekintet terhe alatt.
- Rendben, utánanézek! - mormogta vörös bajsza alatt. - Jön a hideg, jobb neki Madáranyó meleg házában.
- Reméltem, hogy számíthatok rád! - sóhajtott anyó megkönnyebbülten.
- Erdőanyó! Mikor mesélsz nekünk a karácsonyról? - kérlelte Vörösbegy. - Ha ez ennyire nagy felfordulást okoz, minden bizonnyal nagyon érdekes lehet.
- Ó, bocsáss meg, Vörösbegy! Ebben a zűrzavarban teljesen megfeledkeztem az ígéretemről. A napokban összeülünk és akkor mindent elmesélek nektek, rendben?
- Az csodás lenne! - örült Vörösbegy.
Ha már mindent megbeszéltek, mindenki elindult tenni a dolgát.
Madáranyó fáradtan dőlt az ágyába e mozgalmas nap után. Páva, egerek… Elfáradtam... Alszom egy jót, holnap újra nap lesz, akkor majd gondolkodom, mitévő legyek. Magára húzta a takaróját és egy szempillantás alatt álomba szenderült. Az éjszaka csendjében  nesztelen szárnyak alig hallható suhogása csatlakozott Madáranyó egyre mélyebb szusszanásaihoz.

22. nap

Csend honolt Csicserdő világában. A faluról a távoli fények árulkodtak, beolvadt minden az éj sötétjébe. Gyöngybagoly nesztelenül repült be Madáranyó kéményébe. Mozdulatlanul állt egy ideig, majd figyelmesen szétnézett. Átfagyott csontjainak jólesett a meleg padlás. A többi bagollyal ellentétben, a gyöngybagoly nem huhog, sziszegéshez, horkantáshoz hasonlító hangot ad ki – már, ha kiad, mert a mi baglyunk csakúgy fürdőzött a padlás melegében. A csend ura ő, szárnyait mintha csak arra teremtette volna a gondviselő, hogy a madarak között a leghalkabban tudjon repülni. Ilyen különleges szárnyakkal csak ő dicsekedhet: erősen íveltek, tollvégei különlegesen finom kidolgozásúak, selymes felületüknek köszönhetően a súrlódás hangja is minimalizálódik. Dús, puha és tömött tollazata azt a kevés hangot is elnyeli, ezáltal szinte hangtalanul képes repülni.
Egérkéink reszkető lábbal hanyatt-homlok menekültek az első elérhető résbe. Úgy tűnik, énekesmadaraink eledele megkapta méltó őrzőjét. A gyöngybagoly kirepült a kéményen, hogy párjának elújságolja, ne aggódjon, van már télre szállásuk.

Hajnalban az ébredező napocska lecsalogatta énekesmadarainkat a védelmező fákról, kis barátaink első útja Madáranyó „éttermébe” vezetett. Seregélyek harsány hangja töltötte be Madáranyó kertjét. Házi verebek aprócska csapata csatlakozott hozzájuk, de a vörösbegy, a széncinege és a barázdabillegető is arra tévedt egy kis szemezgetésre,  mielőtt varjú barátunk és a kéményseprő csókapár előkerülne. 

 

Madáranyó szorgosan takarított, csinosítgatta, díszítette takaros kis házikóját, sütötte a mézeskalácsot, nagy volt a sürgés-forgás kint is – bent is. Az ablakon kinézve boldogság töltötte el a szívét.
- Mily csodálatos, ahogy ezek a kis jószágok itt falatoznak a kertemben. Olyannyira a szívemhez nőttek! 

Mélázásából a remete közeledése ébresztette fel.
- Erdő, de jó, hogy itt vagy! - örült Madáranyó. - Épp egy ilyen erős segítségre lenne szükségem! Karácsonyfát szeretnék behozni a házba, tudnál nekem segíteni?
Erdő körbenézett. 

- Hol van? - kérdezte értetlenül.
Anyó nevetve válaszolt. 

- Nem most, majd holnap.
- Ó, értem! - bólintott a remete - Holnap reggel itt leszek! - emelte meg a kalapját köszönésképpen.

23. nap

Ahogy Erdő megígérte, korán reggel elindult Madáranyóhoz. Anyó már épp hazafelé cipelte az aprócska fenyőfát. A remete szó nélkül kikapta a kezéből, mint egy pelyhet, a vállára csapta és vidáman dúdorászva vitte a házig, majd befaragta és belehelyezte a talpba. Anyó elégedetten gyönyörködött az örök élet szimbólumát jelző zöld lombokon. Lelki szemei előtt megjelent a csúcsán a betlehemi csillagra emlékeztető csúcsdísz és az angyalok, amelyek Jézus születésének örömhírét hozták az emberekhez, a teljességet jelképező gömbök társaságában. Minden évben készít díszeket a fára, így minden évben más karácsonyfát tud varázsolni a nappaliba. 

Ábrándozás közben Erdő hangja ütötte meg a fülét. 

- Végre Gyöngybagoly is elköltözik az erdőből.
- Mi bajod Gyöngybagollyal? - kérdezte anyó.
- Utálom azt az éles visító hangját.

Anyó megcsóválta a fejét.
- A Gyöngybagoly fokozottan védett madár. Az emberek kártékony életmódjának köszönhetően nagyon megfogyatkoztak ezek a hasznos madarak. Szerencsésnek mondhatom magam, ha a padlásom menedéket biztosít számára. Meglátod, hasznára lesz Csicserdőnek is.

Madárnyó kinézett az ablakon és elhallgatott. 

- Oda nézz, Erdő! - suttogott halkan. - Egy zöldike!
- Igen, láttam már! Valahonnan ide kóborolt és csak kóválygott egyik fáról a másikra a kis szeleburdi. – morgott a remete.
- Te tudtad? - csodálkozott anyó, majd folytatta - Erdő, ez a madár csodaszép! Nézd csak, rövid, ám nagyon erős csőrével milyen tökéletesen szedegeti a magokat. Csak el ne kóboroljon! Tavasszal kiszedhetné a gyommagvakat a kertemből. Van itt egy fenyő a kert végében, talán otthonra lel rajta. De jó lenne az én kis kertemnek egy szorgos zöldike... Úgy tűnik, már nem fiatal, gyönyörű sárgászöldek a tollai.
- Nekem aztán mindegy, hogy zöld vagy barna, mindjárt elhessegetem mindet! - dohogott a remete.
- Mi a baj, Erdő? Nagyon zsémbes vagy ma reggel.

Erdő megvakarta a fejét.
- Hm… Igazad van, Madáranyó! Inkább most abbahagyom a zsörtölődést. - és mintha ott sem lett volna, elillant Csicserdőbe.

24. nap

 Amint beért az erdőbe a remete, Erdőanyó hívására figyelt fel. Mi a csuda történt már megint? - morogta.
- Csodálatos napunk van, nem igaz? - kezdte mosolyogva anyó. - Kérdeztétek, hát elmesélem, mi ez a nagy felfordulás körülöttünk.
- Ó, de jó, nagyon kíváncsi vagyok! - csipogta Vörösbegy.
- Mi is, mi is! - csivitelték a többiek.

Erdőanyó elhelyezkedett, apró szárnyas barátaink és a remete körbevették és hozzálátott a meséléshez.
- A karácsony Jézus születésének ünnepe. Mária és József – Jézus szülei – Názáretből Betlehembe igyekeztek a népszámlálásra. Sajnos nem találtak szállást éjszakára, egy fogadós istállójában szálltak meg. Abban az istállóban született meg a kis Jézus.
- Az a pici baba az emberek ablakában, aki a jászolban fekszik? Annyi házban láttam mostanában, az a kisbaba Jézus?

Erdőanyó egyetértően bólintott.
- Igen. Az emberek kis Jézus születésnapjára Betlehemet készítenek, azt láthattad az ablakokban.
- De miért olyan fontos ember ez a Jézus, hogy mindenki őt ünnepli? - kérdezte Vörösbegy.
- Jézus nagyon fontos dolgokat tanított az embereknek: alázatot, szeretet, szelídséget. Ezek nagyon fontos emberi értékek.
- Mi az az alázat? - kérdezte Vörösbegy.
- Alázat az, amikor önmagamat háttérbe szorítom egy nemes cél érdekében.

Apró madaraink összehúzták magukat.
- Jaj, ne! Háttérbe szorulni nem jó! A kismadarakat megeszik a nagyok.
- Az emberek világában ez másképp működik. -  nyugtatta anyó szárnyas barátunkat - Az erkölcsi nagyságtól lesz valaki nagy. Az emberek hosszú-hosszú évezredekig emlékeznek a „nagy emberekre”, akik az emberiséget és a világot szolgálták minden tettükkel. Jézus mindenkinél alázatosabb. Példát mutatott a legmélyebb szeretetről és alázatról, fáradtságot nem ismerve az emberek szolgálatában állt. Tanításai több, mint kétezer éve fennmaradtak.
- De mire jó az alázat és a szeretet? - kérdezte Vörösbegy.
- Vörösbegy, azok az emberek, akik segítenek minket, ápolják sérült barátainkat, fészket és etetőt építenek a kertjükben, magokat szórnak ki télen, hogy legyen, mit ennetek, ők alázattal és szeretettel teszik ezt meghajolva az Isten alkotta természet nagysága előtt és ezzel is segítve minket. Ezt a szeretet és alázatot tanulták Jézustól, akinek a születésnapját ünneplik karácsonykor.
A cinege közbevágott.

- Madáranyó birtokosa ezeknek a szép emberi tulajdonságoknak?
- Ő az egyik legalázatosabb ember, akit életemben láttam. - válaszolt Erdőanyó - Ő tudja, hogy mindig óvni és segíteni kell azt, akinek szüksége van rá. Ha nyáron, akkor nyáron, ha télen, akkor télen. Nekünk télen kell a finom eleség, hát ő szorgalmasan osztogatja, hadd vészeljük át a hideg időszakot.
- Hát akkor Boldog születésnapot kis Jézusnak! Ha ezt a sok jóságot neki köszönhetjük, akkor ünnepeljünk mi is!

Madáranyó a feldíszített karácsonyfában gyönyörködött, amikor hirtelen apró szárnyak suhogása ütötte meg a fülét. Óvatosan kilesett az ablakon. A nap szép lassan lefelé kúszott az égen, lenyugvó sugarai vörösre festették az égboltot. Az esti fényben Csicserdő összes madarának sziluettje kirajzolódott anyó kőkerítésén. Hangjuk egy csodálatos kórussá olvadt össze. Szemét lehunyva élvezte a lenyűgöző karácsonyi koncertet. Kis énekesmadaraink csak daloltak, daloltak… míg a nap utolsó napsugarai el nem hagyták Madáranyó kertjét, aztán ők is nyugovóra tértek.
- Boldog születésnapot Jézus! - sóhajtott boldogan Madáranyó, amikor utolsó kis barátunk szárnyai is kinyíltak.

VÉGE

*A madarakról szerzett adatokat forrása a Wikipedia és Brehm: Az állatok világa.