Sziasztok!
Hát tegnap sikerült... felvettek minket az új iskolába. Iszonyatos szerencsénk volt, állítólag ide nem könnyű bekerülni. A tudatlanok bátorságával mentünk. :) Tegnap reggel 10 órakor az egész családdal megjelentünk az iskolában. Hatalmas udvara van, gyönyörű zöld fűvel - ez ugyebár itt nem újdonság :) Matyi meglátta, hogy mindenfelé víz volt (nem tudom, milyen víz lehet az, talán belvíz) és mutatta és mondta, hogy Vís, vís :) Olyan édes volt :)
Az igazgatónő az ajtóban várt minket, ő nyitotta ki az iskola ajtaját. Kemény és meleg kézfogással köszöntött minket. Érzitek ezt a hozzáállást? Az ajtóban várt... Egy óra múlva válaszolt szünetben... úgy érzem, hogy igazgatónő ennek él...
Bementünk, az iskola ugyanúgy rendezett volt, mint az előző iskolánk. Nem volt nagy, csak egy szint volt, de az az egy szint igazán rendben volt. Mindenhol minden a helyén, mindenki a helyén... az osztályokban fegyelem... volt valami, ami más volt, mint az előző iskolánkban: a tanárok kicsit mintha lazábban mozogtak volna. Talán jobban biztonságban érezték magukat. Így kívülről nekem és a férjemnek az jött le, hogy itt mindenki tudja a dolgát, mindenki rendben van, de nem volt az az érzésem, ami ott, mintha valahogy a tanárok ott mintha nem lennének olyan nagy biztonságban... vagy nem tudom... valami volt, de nem tudom megmagyarázni, mert nem látom az ottani viszonyokat. Minden tanár iszonyatosan kedves volt ott is, végtelenségig segítőkész... na mindegy, majd visszatérek az előző iskolára.
Tehát bementünk az irodába és elkezdtünk beszélgetni. Matyi azonnal elkezdett pakolni, ezért kicsit nehéz volt mellette beszélgetni, de az igazgatónő azonnal megnyugtatott, hogy ne aggódjak, semmit nem tud tönkretenni. Ja, persze, csak az üveg kávét leveri, a bögrét, a tányérokat... na mindegy...
Képzeljétek el, nagyon tetszett nekik a Matykó :) Mondták, hogy jaj, de cuki! Odahívott az igazgatónő egy Down-szindómás fiút, aki oda jár, csak már 11 éves, hát az a fiú... jött, beszélgettünk... annyira édes volt... kérdezte az igazgatónő, hogy ugye ő az ő segítsége, mire a fiú: Exactly :) Hűha... önbizalomnak nem volt híjján :) Ez annyira fontos... ez a hozzáállás... hogy ő bátorítva van... látszik, hogy végig ott vannak mellette és segítik...
Megnéztük az osztályokat és mindkét gyereknek a korosztályában volt több ismerőse. Képzeljétek el, hogy ő azt mondta, hogy a nyelv miatt mindkét gyerekemet egy osztállyal visszatenné, de mivel ott vannak barátaik, menjenek a saját korosztályukba. Majd többször mennek ki angolt tanulni és akkor hamar megtanulnak. Volt egy fiú az elsősök között, Adam. Ő nem beszélt angolul, amikor iskolába került, az igazgatónő párbeszédet folytatott, a kisfiú tökéletesen válaszolt és értette :) Így eldőlt, hogy melyik osztályba mennek...
Beszélgetés közben egyszer csak oda fordult hozzánk az igazgatónő és mondta: Hát nagyon-nagy lépést tettünk, nagyon nagy változás ez nekünk... de írjunk neki, minden nap írjunk, hogy érzik magukat a gyerekek. Minden nap bármikor írhatunk, hívhatjuk, mindenképp jelezzünk neki vissza, hogy tudja, miben kell neki változtatni, és megerősített minket abban, hogy minden segítséget megad, amit megadhat, hogy a gyerekeink boldogok legyenek. A lányom meg volt szeppenve, de ott nem akarta elmondani, hogy miért... látta, hogy már mindketten majdnem sírunk, erre megfogta a kezem és ezt mondta: Ne aggódj, jól csinálod! Én is szülő vagyok, megértelek. Annyira megnyugtató volt...
Otthon kinyögte a lányom, hogy az osztályban vannak "menőzős" fiúk... félre van fésülve a hajuk. Mondom neki, hogy dehát a testvérednek is félre van fésülve, az is ilyen jómadár... De benne is utálja ezt... na ez volt a dráma, de meglátjuk. Reméljük, már vége lesz a drámának...
Ebéd után elmentünk a régi iskolánkba, vettünk virágot a virágosnál... hát ezt a bénázást... elég nehéz volt elmagyarázni, mit szeretnénk: három csokrot szerettünk volna egy- egy szál rózsából, díszítéssel... Végül azért rámutatással meg magyarázással el tudtuk mondani (elég béna lett volna telefont elővenni, kikeresni és úgy magyarázni). Elvittük a virágokat az igazgatónőnek és beszéltünk vele, mondtuk, hogy nagyon hálásak vagyunk azért, mert felvett és a tanároknak is nagyon köszönjük, mert ők is nagyon rendesek voltak, de minden gyerek a lakóparkból oda jár, így jóval könnyebb nekünk. Az igazgatónő és a tanárok nagyon megértőek voltak. A lányom tanárnője azonnal levágta, amikor odamentünk hozzá: Ugye nem hoznak rossz hírt? - kérdezte. Elmondta, hogy a lányom nagyon okos, nagyon jó természetű, hamar be fog illeszkedni, ne aggódjunk! Nagyon-nagyon, végtelenül kedves volt. Láttam, hogy nagyon sajnálják ... de mondtuk, hogy felsőben valószínűleg ebbe az iskolába fogunk visszajönni, reméljük, majd akkor már megerősödve és barátokkal könnyebb lesz :)
Elhoztuk a füzeteket, a furulyát és eljöttünk. A fiam szomorú volt, mert nem tudta személyesen odaadni a tanító nénijének a virágot, mert aznap nem volt bent... Ezek a tanárok nagyon jók, szerettük volna feléjük jelezni, hogy nagyon elégedettek voltunk velük, nem miattuk megyünk el. Remélem, átment...
Megyek készíteni az uzsonnát, sok a teendő...
Szép napot nektek! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése