Elég egy mondat :)

Szombaton reggel blogírás mellett "beszéltünk" egy lelki társammal, aki most nagy lendülettel fogott bele egy új feladatba: önértékelésről tart előadást. Ő volt az első ember, aki azt mondta nekem: "Téged a jó Isten is erre teremtett." Ez a mondat akkor nagyon mélyen belém égett. Abban az időben védőnőnek tanultam és nehezen bírtam a nappali iskolát két gyerek mellett. 2 és fél év után, amikor feladtam, csődtömegnek éreztem magam, hiszen én nem szoktam semmit abbahagyni, de ezt nem bírtam tovább és éreztem, hogy ha folytatom, a család rovására megy. Ahogy utólag visszagondolok, gyakran hallottam lánykoromban az "Értem már, ne kérdezd, hogy értem-e" mondatot és mindig sajnáltam, hogy már megint elragadtattam magam, mert annyira szerettem volna valamit elmagyarázni... :) De értették. :) Milyen unalmas lehettem a pedagógus vénámmal... :) Ezzel együtt időnként átestem a ló túloldalára, előfordult, hogy egy fórumba csak a gondolatom közepét írtam le, hiszek "értik". De nem... Honnan értenék, honnan indult a gondolatmenetem? :) Nehéz az arany középút... :)

Barátnőm azon kesergett, hogy mi lesz azokkal az emberekkel, akik mélyen vannak, rajtuk ki segít? Tudom... nagyon-nagy gond ez... nagyon-nagy... aki mélyen van, abba gyakran még rúgnak egy nagyot... de emlékeztettem, hogy annak idején az ő egy mondata mekkora váltáshoz vezetett. Soha nem mertem volna pedagógiát tanulni, mert kishitű voltam... De mindig vágytam rá, hogy az legyek. Sokáig csak a sóvárgás maradt... Míg ő nem jött azzal az egy mondattal. A felsőoktatás felé történelemtanárom indított el, aki nagyon buzdított rá, hogy tanuljak, mert "jó feje van" - mindig ezt mondta. :) A pedagógus pálya felé a barátnőm, aki nem hagyta ki a lehetőséget, hogy azt az egy mondatot elmondja nekem. Néha nagyon fontos az a mondat... Néha nagyon fontos elmondani a másiknak, ha megláttuk benne a lehetőséget... Ne hagyjátok elszaladni a pillanatot! Ha éreztek hasonlót, mondjátok ki, amit éreztek! Mert soha nem tudhatjátok, hogy az a mondat merre tereli a másikat... Egy mondat, semmi több... De néha elég egy mondat. :) Végül ezzel váltunk el, feltöltődve, boldogan, mert újra egy kicsit "együtt" gondolkodhattunk. :)

De az idő rohan, meg kellett írni a bemutatkozó levelem, mert 11 órakor kezdődik az angol órám. Megírtam és meglepetésemre sokkal kevesebb hibám volt, mint amire számítottam. Csak pakoltam egymás után a mondatokat, semmi tudatosság - honnan lenne, hiszen az alapokat nem tanultam iskolában - és meglepődtem a végeredményen. Pirossal javítottam, hogy lássam a hibáimat, de meglepő módon kevés volt a piros. Ezek szerint mégiscsak ragadt rám valami itt... :) Ha ezt egy éve tettem volna, az biztosan tele lett volna pirossal. Nagy öröm volt az óra. Olyannyira, hogy úszás után is folytattuk. :) Az órának vége, futás úszni.

Három óra körül értünk az uszodába és akkor jött a meglepetés: este nyolcig lehet maradni. Na nem! Abba én belehalnék. :) Három órát bírtam, többet nem. :) Matykó kissé elszokott a víztől, de azért merülgettünk néhányszor. Egy anyuka a kislányával nagyon nézte Matyit és mondogatta, hogy mennyire "amazing". :) Elkezdtünk beszélgetni, mesélte, hogy ő galwayi, de Corkban bérelnek házat, ami nagy szabadság, mert bármikor elköltözhetnek bárhová. Én is elmeséltem, hogy szeptemberben költöztünk Írországba. Amikor megértette, hogy csak Matyi miatt jöttünk ide, nagyon meglepődött, láttam, hogy nagyon mélyen érintette és iszonyatosan értékelte a lépésünket. Nem is értette, hogy lehet az, hogy otthon nincs inklúzió, hiszen az hogy lehet? :) Milyen fura... Itt nem értik, hogy lehet az, hogy nincs, otthon nem értik, hogy lehet az, hogy van... Mennyire más világ a kettő... Ez hiányzott otthon... Írországban valaki mindig megcsodálja Matykót. Mindig! Soha egyetlenegy alkalommal nem tudtam elmenni valahová úgy, hogy valaki ne mondja, hogy ő mennyire bámulatos, mennyire csodálatos, mennyire különleges. Amikor az önkormányzatnál játszottunk Matykóval, égettek a pókerarcok... Egyszer felnéztem játék közben... Azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni azokat az arcokat... Hiszen az ember ha nevető embert lát maga körül, önkéntelenül elmosolyodik. De mit gondolhat egy átlag magyar ember, ha egy Down-szindrómás gyermeket és anyukáját látja nevetni? Talán azt, hogy miért nevet, hiszen Down-szindrómában SZENVED? Igen, talán ez a legjobb szó rá: SZENVED. De nem! Nem szenved! Down-szindrómával él. Az nem ugyanaz! Ők nem szenvednek! Ők csak a kirekesztéstől szenvednek! De honnan tudhatná ezt egy kívülálló? Hiszen a Down-szindrómás gyermekek és családja egy párhuzamos világban élnek, egy idő után megpróbálnak elbújni, eltűnni, mert elfáradnak a merev arcok láttán... Minden embernek kell a pozitív töltet, egy Down-szindrómával élő gyermeket nevelő szülőnek különösen... De honnan tudhatná ezt egy átlag magyar ember? Hiszen ő csak egy Down-kór-os gyermeket lát (külföldön már rég szindrómának hívják, hiszen az orvostársadalom régen tisztában van vele, hogy a Down-szindrómások egy része egészséges). A kór, az betegség... Írországban az orvos amikor megvizsgálta Matyit azt mondta, hogy sajnos nem tud tenni értünk semmit, mert Matyi túl egészséges. De ő ír orvos. A magyar orvosok között nem mindenki tudja azt, amit dr. Ambrus Bence, a mi védőangyalunk, sokan még mindig Down-kórnak nevezik ezt az állapotot. Ambrus Doktor Úr egy végtelenül szeretetteljes ember, aki mindig nagyon-nagy szeretettel bánik a Down-szindrómás gyermekekkel. Azt a féltést, az a szeretetet, amit ő áraszt, nem lehet leírni... Vannak magyar orvosok, akik ugyanígy állnak hozzá, nagyon sokan! De még mindig nem elegen ahhoz, hogy szemléletet váltsanak... Míg a Down-szindróma Down-kór lesz, addig nehéz a helyzet otthon... Hiszen a magyar gyerekek nem nőnek fel együtt a Down-szindrómás gyermekkel, ők nem tudhatják, hogy mi fán terem egy Down-szindrómás gyerek... Ufo vagy Down-szindrómás gyermek, mindkettő megfoghatatlan, ismeretlen, egyszerűen nem tudnak mit kezdeni vele. A szülők sem tudják, hiszen ők sem ismerik. Ha beírja a keresőbe, kidobja a sok találatot: szűrje ki a Down-szindrómát, akkor minden gondja megszűnik. És valóban? Biztos, hogy minden gondja megszűnik? Mert mi van akkor, ha egy anyuka nem szeretné "kiszűrni", nem szeretné megölni a Down-szindrómával élő magzatot. ÉLŐ bizony, hiszen akkor már javában él. Mi van akkor, ha mégis megtette, félve a világtól és utána nem tud békében élni a gondolattól? Ezekről nem beszélünk, mert ezek kemény kérdések. Küzdjön meg a gondolattal maga, hiszen ő döntött. Hát nem... A társadalom dönt! Akkor, amikor eltaszít egy gyermeket, azért, mert ilyen-olyan szindrómája van. Kedves barátaim, kedves ismerősök és mindenki, aki olvassa a blogot, jelentem: Down-szindrómában NEM szenvednek a gyermekek, Down-szindrómával ÉLNEK. Ugyanúgy, mint bárki más. Örülnek, nevetnek, sírnak, hisztiznek, vannak szükségleteik, vannak igényeik, érzéseik, olyan emberek, mint bárki más és NEM szenvednek. Eltérő fejlődésük van... előfordulhat, hogy nagyon gyengén teljesítenek matematikában vagy más területeken... De ez az ír anyuka tökéletesen megfogalmazta. Szerinte sokféle élet van. Sokféleképpen lehet boldogulni. Hát ez az, amit Magyarországon is meg kellene érteni... Szükség van kertészekre is, árufeltöltőkre is, pincérekre is, takarítókra is, nem csak a diplomás értelmiségi emberekre. Nem csak az az érték, ami mögött egy diploma húzódik meg. Hiszen a diplomás nem fog utcát söpörni, nem fog kertészkedni, nem fog kétkezi munkát végezni. Azt ki végzi el, ha mindenki diplomás lesz? Persze nem lesz, hiszen vannak gyengébben teljesítő emberek bőven, miért ne lennének? Hiszen az ír felfogás szerint sokféleképpen lehet boldogulni... De a magyar felfogás szerint nem tudom, mennyire lehet... Hiszen megszűntek a gyárak, megszűnt egy csomó lehetőség... a takarítót lenézzük, hiszen ő "csak" egy takarító... De az ő élete is értékes! Ezért kellenek olyan emberek, akik ébresztő hatással vannak maguk körül, hogy segítsenek azoknak a szegény embereknek, akiket a társadalom eltol magától, mert sokak szerint az ő életük nem értékes... Ezért kell az ébresztő hatású előadás... Ezért kellenének sokan, akik lelket öntenek a hétköznapi emberekbe, hogy érezzék, hogy rájuk is szükség van! Mert mindenkire szükség van! Mert a világ a nagy gépezet, amiben nem csak a motor dolgozik, kis csavarokra is szükség van! Ne hagyjuk a csavarokat meghibásodni, mert előbb-utóbb a gépezet fog elromlani! Becsüljük meg a csavarokat, mert minden kis csavar fontos része ennek a gépezetnek!
Így kerek a világ!

Legyen szép napotok! :)