Találkozó az osztálytársakkal :)

Tegnap délelőtt meglátogatott a barátnőm és a lányom barátnője. A lányok játszottak, mi végre személyesen is beszélgethettünk a barátnőmmel. :) Nála is három gyerek, nálunk is... ez a beszélgetés most kicsit nyugisabb volt, az ő fiai mamánál vannak. :) Ebéd után Matykó kidőlt, mi lányos vásárlásra (barátnőm, a lányom és én) kiruccantunk az Árkádban lévő H&M-be. Végre vettem a lányomnak rövidnadrágot, amit a leggingsre rá tud venni, mert eddig nem sikerült. Kicsit vásárolgattunk, majd szaladtunk a Heszperidák Cukrászdába, mert a lányomnak találkozója volt az osztálytársaival. A Heszperidákban nagyon-nagyon kedvesek voltak, lezárták a hátsó részt nekünk, így nyugodtan elfértünk. Nagyon jót beszélgettünk, a lányok között ment a susmus. :) Végre a lányom is kapott egy kis képet arról, hogy azért itt sincs kolbászból a kerítés, mert eddig mindig azt mondogatta, hogy a Nériben mennyivel jobb fejek voltak az osztálytársai... azért kiderült, hogy itt is vannak viszályok és nem azért, mert nem jófejek, hanem azért, mert ez korosztályos. :) Végre van, mit az orra alá dörgölnöm, amikor azt hallgatom, hogy jaj, ő szegény, elvettük tőle a Nérit, pedig ott aztán mindenki mennyire rendes egymással. :) Egyébként meg kell mondanom, hogy nagyon-nagyon jófej osztálytársai voltak, szóval nem véltelen siratja őket, mert egy szuperjó osztály volt. De már ők is kamaszodnak és nincs mese, ez azzal jár, hogy mindannyian megkergülnek. :) Tulajdonképpen jól jártunk ezzel, mert így mi "csak a szépre" emlékezhetünk. :) Mióta itthon vagyunk, kezdem érezni, hogy nincs nekünk olyan rossz dolgunk Írországban. :) A XVI kerület egy csoda, nagyon szeretem és nagyon szerettem, de már látom, hogy nem baj, hogy ezt a néhány évet kint töltjük. Bár az iskola semmivel nem jobb, mint az otthoni - hiszen az otthoni fantasztikus volt -, de van valami, ami nagyon sokat ér a gyerekeinknek és már látom, hogy ez nagyon fontos: az, hogy Írországban több bátorítást kapnak. Amikor én meséltem a tanító néninek, hogy tanultuk a matematikát, még nekem is azt mondta, hogy "Good girl". :) Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy nincs rajtuk akkora nyomás, ami akarva-akaratlanul a gyerekeken csattan... Valahol próbálják az itthoni tanító nénik is ezt a nyomást valahogy kompenzálni, mert a lányom tanító nénije fantasztikus volt és nagyon sok tanító néni van az iskolában, akiről csak nagy betűkkel és mély tisztelettel tudok beszélni. Le a kalappal az itthoni pedagógusaink előtt, hogy ebben a helyzetben helytállnak!

Ahogy látom és próbálom felmérni a különbségeket, az ír iskolarendszer olyan, hogy nem akar mindent megtanítani a gyerekeknek, inkább a figyelmet akarja felhívni, ösztönözni arra, hogy akarjunk érdeklődni. Nincsenek sorok, a gyerekek látják egymást órán, mert csoportokban ülnek és csoportban dolgoznak, maga az egész elrendezés és a hozzáállás ilyen szempontból barátságosabb. Ebben a korban különösen fontos, mert ez a kamaszkor... ezek a viszálykodások... borzalmas... Egyébként valószínűleg nem az ír oktatásban van a kulcs, hanem más a szemlélet. Az írek lazábbak. Semmi nem tökéletes, ezt elfogadják, nem csinálnak mindenből ügyet. Ezzel együtt a munka, amit kiadnak a kezükből ugyanolyan "jólvanazgyúgy" szinten megy, de szerintem jóval kevesebb a szívroham náluk. Ezért tudják elfogadni a Down-szindrómás gyereket is, mert ők nem törekednek a tökéletességre. Sokkal lazábban fognak fel mindent és sokkal megengedőbbek. Néha fogom a fejem, hogy te jó ég... :) De aztán rájövök, hogy igen, ez így meg itt, de tulajdonképpen nem mindegy? Az én magyar tökéletességre törekvős mivoltomnak nem, de jobban járok, ha megtanulom az ír hozzáállást, mert most végülis miért is törekszem arra, hogy mindent tökéltesen végezzek? Hiszen úgysem lesz az, mert emberből vagyok és az ember téved...

Tulajdonképpen meg kell mondanom, hogy ebben az időszakban jót tesz a lányomnak a bátorítás és ez a megengedő hozzáállás, mert elég nehéz önmagában is a kamaszkor, ilyen nehezített feltételek között különösen... A fiam pedig egyenesen kikészítette volna a magyar tanító nénit, de az ő helyzete más. Azt kell mondanom, hogy mindegyik gyerekem nyert ezzel az egésszel. Bár a lányom év végén írt két záródolgozatot, amit nem írtak be, csak értékeltek (visszajelzés gyanánt), az angol nyelvű dolgozata 20-ból 18 volt, az ír 10-ből 10, úgyhogy nagyon nincs mitől félnünk, de akkor is jó dolognak tartom, hogy két évig nincsenek értékelve. Pontosabban értékelve vannak, de nem kapnak bizonyítványt, mert nem akarják nyomasztani őket az esetleges a nyelv miatti hátrányos helyzetükben. Ez is az ír megengedő, rugalmas hozzáállásnak köszönhető... Itthon szegény kínai és külföldi gyerekek bizony keményen le vannak osztályozva...

Jó nekünk ott, míg Matyi kijárja az iskolát... Csak hiányzik a kerület... a barátok...

Visszatérve a találkozóra: a lányom osztálytársai úgy vették körbe Matyit és játszottak vele, mint az ír gyerekek. :) Ennek különösen örültem, mert olyan érzésem volt, mintha mindenki csak ránk lenne kíváncsi, arra, hogy Matyival mi a helyzet, nem igazán... de tévedtem... talán azért nem kérdeztek Matyiról, mert róla már olvastak a blogban... viszont a többi gyerek nem annyira találta meg a módját, hogy közelítsen Matykó felé... Arra jöttem rá, hogy mivel nem tudják, hogy kell játszani egy nem beszélő gyerekkel, ezért nem igazán tudnak játszani Matyival sem. Az írek azért tudják ezt jobban kezelni, mert ők sokkal jobban hozzá vannak szokva a Down-szindrómásokhoz, mindenkinek van egy rokona, aki Down-szindrómás, tudják, hogy közelítsenek feléjük. Itthon nem igazán, hiszen nincs tapasztalatuk. Nem tudják, mit tehetnének vele. De a gyerekek találékonyak és képesek feltalálni magukat, ha a szülők hagyják. :) És hagyták. :) Így nagy játék volt Matyi körül, nagy volt a boldogság. :)

Menni kell, mert a nagyfiam várja, hogy menjek vele játszani. Hát persze, hogy fél hatkor már fent volt... :) Most könyvet olvas, hogy csendben legyen, míg elolvasom, amit írtam. :)

Kellemes hétvégét kívánok nektek! :)