Szakdolgozat és barátok :)

Szombaton felkeltem kettőkor és szakdolgozatot írtam, kerestem a szakirodalmakat a jelbeszédhez, de úgy döntöttem, hogy inkább nem írom bele a szakdolgozatba, mert nem tudom magyar szakirodalommal alátámasztani és már nem győztem tovább keresni. Még csak néhány oldalt írtam le a szakdolgozatomba, alig haladok vele... Folyton valami után kutatok, aztán kiderül, hogy az mégsem kell... A kommunikációs mátrixot kerestem angolul, de nem találtam, én fordítottam le valamennyit belőle, de aztán mondta a konzulensem, hogy azt hagyjam... elment vele egy napom. Ezek értékes napok és kevés van belőlük, úgyhogy egy ilyen nap nagyon fáj... Mindegy... hasznát veszem még... hátha ezzel is tudok valakinek majd a jövőben segíteni... a tudás nem vész el... egyébként sokmindenre felhívta a figyelmem a mátrix, máshogy látom a kommunikációt, megvilágította előttem, hogy mennyire fontos az, hogy a gyermek tudjon elutasítani, segítséget kérni, mi az, amit fontos észrevenni egy gyermeknél. A kommunikációs mátrix egyébként nagyon jól használható Down-szindrómás gyerekeknél, mert a mátrix segítségével nagyon jól elkülöníthető, hogy a gyermek beszédével vagy gondolkodásával van gond és jó iránymutató a fejlesztéshez is.

Tegnap mondtam a gyerekeknek, hogy segítsenek apának, mert szakdolgozatot írok. Meglepetésemre a gyerekek olyannyira együttműködők voltak, hogy énekelve pakoltak és a fenti szintet nagyon szépen rendbetették: a saját szobájukat, a lányom azon kívül a mi szobánkat és a fürdőszobát is kitakarította. Matyi szobája maradt és a közös terület, ahová lehoztuk előző nap a padlásról azokat a dobozokat, amik eddig kimaradtak, ezért ott iszonyatos káosz volt, de gondoltam, hogy majd pihenésképpen megcsinálom.

Amikor nem takarítottak, Matykóval játszottak. :) 

Matyi szokása szerint csak hozzátett a rendetlenséghez, de tudom, hogy Matyi rendetlenítése nem a Down-szindróma miatt van, hiszen a nagyok is rendetlenítenek... talán az lehet emögött, hogy főiskolára jártam és lelkiismeret-furdalásom volt, hogy a gyerekektől veszem el ezt az időt. De az a vicc, hogy ez még csak nem is igaz, mert éjjel tanultam... rendet kell tennem a fejemben... vagy csak el kell nekik mondanom, hogy ez nekem nehéz... tulajdonképpen csak kértem, hogy segítsenek és készséggel segítettek.

Fél háromra ígérkezett a háromgyerekes galwayi család, de kicsikét elkéstek, négy után jöttek. :) Mindegy volt, mert nagyon örültünk neki. :) Csodálatos estét töltöttünk együtt. :) A gyerekek brainboxoztak, mágneses játékkal építettek, na azért ebbe az apuka is beszállt :) - vicceket meséltek, magyar népdalokat énekeltek...

olyan volt, mint otthon... épp olyan, mint otthon... Istenem, de hiányzik... Ők adnak egy kis hazai érzést nekünk... Otthon a lányom népdalversenyt nyert, sokat énekeltünk... Tudom, hogy mi döntöttünk így, tudom, hogy mi jöttünk el, nekünk kellett Írország és ez rendben is van. Szeretjük Írországot, szeretjük az itteni barátokat, van, amit kevésbé - ahogy otthon sem minden tökéletes. De nekünk nagyon jó életünk volt otthon, sok-sok barátunk, sok-sok kedves ember körülöttünk... Nem lehet félredobni azt a sok csodálatos évet. Normális, hogy hiányzik... normális, hogy fáj... és normális, hogy jólesik újra átélni hasonló élményeket. Itt más a világ, másak az emberek. Nem rosszak, másak. De néha kell egy kis hazai... ez a család az otthonunkat hozza el... kell ez is... nagyon kell... megnyugtatja háborgó lelkünket... Sütöttünk sonkás kiflit, palacsintát, ettünk, ittunk, beszélgettünk... A kutya teljesen elbűvölte a gyerekeket. :) De Istennek hála megértették, hogy nem szeretnének kutyát. :)

Este kilenckor már nagyon fáradt voltam, úgyhogy ahogy elmentek, azonnal ágynak dőltem.

Bocsánat a késői blogért... de ígérem, holnap reggelre lesz a kávé mellé egy bejegyzésem :)

Kellemes estét! :)