Tegnap azzal kezdtem a napot, hogy csomagoltam... kicsit segédmanó munkát végeztem... nagyon igyekeztem, nehogy felébredjenek a kis jómadaraim, gyorsan becsomagoltam, megírtam a blogot és már jöttek is... végülis mindegy, hogy reggel vagy este kapják meg az ajándékot, már eléggé borult az életünk, rendszer az ablakban... Majd kialakul az is...
Az idősebb fiam eszméletlenül örült az ajándékának. Távirányítós repülőt kért, ami autóként is működik. Nagyon sokat komolyodott az utóbbi időben, mert amikor nem játszik vele, akkor szépen beleteszi a dobozába és ráteszi a dobozra a tetőt, nagyon vigyáz rá. :) Azt hiszem, érik az én drágám. :) Lányom kiskamasz módjára fogadta az ajándékát. Megbeszéltük, hogy mióta nem hisz abban, hogy Jézuska vagy Santa hozza az ajándékot, azóta nem örül neki annyira. Fiam örvendezve mondta, hogy köszönöm Santa, mire a lányom: Azért örülsz neki annyira, mert hiszel benne. Hát ennyit erről... Matyi nagyon örült, de ugye nem kell mondanom, hogy neki nagyon kerek a világ, mindegy, mi történik. :) Én gyorsan letakartam az ágyakat a szép új ágytakaróval, amit Santa hozott nekünk és már nagyon-nagyon vártam. :) Végre igazán karácsonyi hangulat lett a szobában. :) Az az igazság, hogy már nagyon szenvedtem az ágytakaróktól a nappaliban, mert egyik sem volt elég nagy a kanapékra és két takarót kellett feltennem, hogy letakarják a kanapét, de azt a gyerekek két másodperc alatt leszedték. Márpedig én féltem az itteni bútort, nem szeretném, hogy összefirkálják, ezért nekem mindennél többet értek ezek az ágytakarók. :) Nem mondom, hogy nem örülnék egy robotporszívónak... de ezek a takarók igazán jólestek a lelkemnek. :)
Fiam lelkének a dron :)
Reggeli után elmentünk Oranmore-ba Parkrun futásra. Gondolom, mondanom sem kell, hogy hoztuk a formánkat, esőben, iszonyatos szélben elindultunk, majd eltévedtünk. :) A végére odaértünk. :) Férjem beszélgetett a kollégájával, aki egy fő szervezője az egésznek, legalább erre jó volt az egész, hogy megismerkedhettünk, látta, hogy komolyan vesszük és szívesen eljövünk a futásra. :) Persze a gyerekek elégedetlensége megvolt itt is, mert mindenki kapott ajándékot, de ők nem kaptak megérdemelt ajándékot. Férjem kollégája megkérdezte, hogy kér-e ajándékot, de ő nemet mondott, majd ott szomorkodott mellettem. Mondtam a lányomnak, hogy ne csinálja, hát megveszem neki a boltban, de az ugye nem olyan... legközelebb ajándékosztás csak jövőre lesz... már sírógörcs környékezett, amikor végre találtunk egy játszóteret és ott jót játszottak, kijátszották a fejükből a bolondériát. Én meg megpihentem, mert már szétszaggatták a lelkem... szegények annyira szerettek volna részt venni a futáson... de mit tehetnék? Nem sikerült... Azért a játszótér engesztelő volt. :) Szép, ápolt, gondozott játszótér volt. :) Iszonyatosan fújt a szél, nem tudtam sajnos olyan felvételt készíteni, ami igazán visszaadja a hangulatot, de azért eléggé látszik ezen a felvételen is. :)
Matykónak nagyon kerek volt a világ. Őt nem érdekelték az ajándékok, őt nem érdekelte semmi, boldog volt, hogy játszott, boldog volt, hogy a szélben rohangálhatott, neki minden tökéletesen megfelelt. :) Nevetgélt egész nap, örömmámorban úszott, mert végre együtt a család és megyünk! :) A többi nem számít. :) Matykó nagy világjáró, ő nagyon megszenvedi, hogy otthon vagyunk egész nap, neki nagyon-nagy szüksége van a sok színes programra, amit otthon megkapott nagyon pici korától, de itt nem igazán tudom neki biztosítani, mert még nem vettünk nekem autót. Most nagyon kerek volt minden, mert mentünk végre, mentünk. :) Nem számít, hogy fúj a szél, esik az eső, minden mindegy. :) Megyünk. :)
Játszótér után elmentünk misére, de gondolom, mondanom sem kell, hogy nem jártunk sikerrel, mert később volt a mise, így hát elmentünk a kerékpárboltba. A kerékpárboltban kiderült, hogy a két kerékpár semmiképp nem fér be, ezért haza kellett menni és apa papával visszament a bringákért. Talán itt ért véget a sikertelenség sorozat... :)
A lányomnak olvastam egy kicsit, fiam játszott a repülőjével, de hallgatózott egy ideig és egy idő után már bekuporodott mellénk, mert anya meséjét nem pótolja holmi távirányítós repülő. :) :) :) Míg Matykó aludt, kicsit összebújtunk egy kis mesével. :)
Apáék megérkeztek, összeszerelték a bringákat és már indulhattunk misére. A helyi templomba mentünk, mert úgy gondoltuk, hogy ebben az esős szeles időben inkább nem megyünk vissza újra. Lányom osztálytársáék is ott voltak, így a gyerekek is egy kicsit jobban elvoltak a templomban. Nagyon sokan voltak a templomban, mert ahogy otthon, itt is pásztorjáték volt és gyerekkórus énekelt egész mise alatt, szerintem nagyon szép volt. Matykó elmászkált a sorok között, integetett mindenkinek, ahogy egész nap, most is kerek volt neki a világ. :) Hála Istennek, ma senkit nem zavart Matykó mászkálása, igazság szerint mindenki nagyon kedves volt vele, végre egy élmény volt a mise. Kezd alakulni ez is... már nem annyira nehéz a miséken részt venni... Fiamnak van egy imakönyve, mert kikönyörögte és abból néztük, hogy mit imádkoznak, így ő sem unatkozott annyira. Végre kicsit megpihent a lelkem. Mióta itt vagyunk Írországban, gyakran dúl vihar a lelkemben... de egyre gyakrabban ismerem fel azt a helyzetet, ami kicsit könnyebben megy... ez a mise sokkal könnyebben ment... most ez a mise feltöltött örömmel és boldogsággal... most a JóIsten kezében pihenhettem egy kicsit... Matykó után nem kellett annyit rohangálni, mert a lányom és barátnői is foglalkoztatták egy kicsit... így nekem is jutott egy kis béke...
Tudom, hogy az otthoni életünket soha nem fogjuk visszakapni... nem leszünk már soha annyira boldogok, mint otthon... de már érzem, hogy itt is lehetünk boldogok... csak máshogy... most kezdem érezni, hogy életünk folyói kezdenek medreket ásni... úgy tűnik, lassan kezdjük megtalálni az irányt... lassan kezd kialakulni, hogy merre menjünk, merre folyjanak azok a folyók... csak várni kell és hagyni kell, hogy szép lassan minden bekerüljön a helyére... az égiek utat nyitnak... érzem... csak várnunk kell arra, ahol nyitott az út... hagyni kell folyni a folyóinkat... majd ők megtalálják saját medrüket...
Kicsit keserédes a felismerés... nagyon hiányoznak a barátok... nagyon-nagyon-nagyon hiányoznak... az anyukás csoportjaim, a gyerekek barátai, az én barátaim... itt más lesz minden, már többé nem fogjuk azt az életet élni, amit otthon... de azt hiszem, itt is képesek leszünk otthonra lelni... aztán meglátjuk, mit hoz az élet... Az otthoni integrációban sajnos nem igazán merek reménykedni... hosszú távra kell behelyezkednünk ebbe az életbe... de kezdem érezni a sodrást... Hálás vagyok mindenkinek, aki segített nekünk ezekben az időkben! Az otthoni barátoknak, akik segítettek csomagolni... mindenkinek, aki segített hozzájutni a házhoz és mindenhez, ami az életünket, hétköznapjainkat könnyítette meg: az autó, a gyerekkönyvek, a gyerekbarátságok, a pénteki palacsintázások, a gyertyavásárlás, apukámnak, hogy a gyerekek kerékpárjához hozzájárult... mindenért nagyon-nagyon hálás vagyok és arra kérem az égieket, hogy magas kamattal adják vissza a sok jóságot, amit kaptunk... Mi próbáljuk viszonozni... még csak nyalogatjuk a sebeinket, de azért néha felnézünk... egyre gyakrabban fogunk felnézni, érzem... remélem, én is sokaknak lehetek hasznára végre... mert legjobban az hiányzik... segítő jobb nyújtása nélkül én nem vagyok önmagam... de érzem, hogy lassan ez is kialakul... Szeretném nagyon-nagyon megköszönni mindenkinek, aki egy icipici kis segítséget nyújtott... és annak is, aki nagyobbat... köszönöm nektek! Nagyon-nagyon köszönöm, hogy mellettünk álltatok a nehézségben...
Békés és áldott ünnepeket kívánok mindenkinek!
A kis Jézusnak boldog születésnapot! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése