A marlenka... meg a másik oldal...

Tegnap a reggeli készülődésben nagyon elkéstünk, de a kétgyerekes barátnőm teljes lelki békével azt mondta, hogy nyugalom, megvárt és segített elkészülni. A nagyfiam szegény annyira szét van esve, hogy már nagyon rá fog férni a szünet. Annyira hálás voltam a barátnőmnek a segítségért, hogy el nem tudom mondani. Egyre jobban rám nehezedik a szakdolgozat és érzem, hogy már nehéz segítség nélkül... Néha egy segítő kéz annyira jólesik... Ahhoz képest, hogy hétvégén az egész házat összeraktuk, tegnap reggel úgy nézett ki, mintha robbantottak volna. Sajnos míg nem lesz meg a diplomám, néhányszor még lesz ilyen... mert reggelente azt csinálom... de előbb-utóbb talán sikerül befejezni az iskolát...

Matyi keresztanyja küldött nekünk csomagot. Drága lélek, a mi drága őrangyalunk, hogy mennyire hiányzik... Én is feladtam az újdonsült magyar barátok csomagját (az a család, akik hétvégén itt voltak és hozták a csomagot, hogy adjuk oda a szállítóknak, ők egy gyerekesek, könnyű őket megkülönböztetni a többi családtól :)). Matyi azonnal rácuppant a gumicukorra :)

A nagyok a "szent" marlenkát csak házi feladat készítése után kaphatták meg. :) A gumicukor érdekessége: nem ilyen pici gyereknek való, az tény, de Matykót fejleszti. Ott kell lennem mellette, mert mellényelhet, de nézzétek meg a videót: semmivel nem tudom rávenni a rágásra, de a gumicukorral igen. Bár fárasztó az összes idegszálammal feszülten figyelni, hogy nehogy mellényeljen, de annyira sokat ér az, hogy rág, hogy néha bevállalom. Valahogy el kellene jutni a darabos étel rágásáig, mert most teljes mértékben elutasítja a darabos ételt, csak a puha dolgokat eszi meg, mint a kenyeret, kolbászt (bár azt már nem is nagyon eszi sajnos), talán a virslit megenné... Én ezeket a dolgokat nem úgy fogom fel, hogy jaj, hát Down-szindrómás, náluk ez van. Nekem ez egy újabb feladat: rendben, ők nem szeretnek rágni, akkor próbáljuk elérni, hogy szeressenek. Ha ezt nem akkor azt, mindegy. Az a lényeg, hogy így vagy úgy célt érjünk. De én 2 és fél évig egészségügyi főiskolára jártam, tanultam elsősegélyt egy évig, bár élesben nem gyakoroltuk, azért felismerem, ha gond van, szóval nem kell engem követni ebben, mert ekkora gyereknél a gumicukor vagy az apró dolgok nem veszélytelenek. Csak azért írtam le, mert mindenki a saját életére és családi helyzetére levetítve találhat valami megoldást, olyat is, ami nem apró darabos, mint a gumicukor.

Mindenkinek volt a csomagban valami: én kaptam allergia elleni orrsprayt, ami épp most fogyott el, apával kaptunk csokit, lekvárt, azt az isteni lekvárt, a világ legjobb lekvárját! :) A gyerekek csodás játékokat kaptak, a fiam házi feladat után össze is rakott egyet. :) Na persze csak a marlenka után. :)

Matyival próbáltam játszani, mert azonnal szétszedte a játékokat, de annyira nagy volt a rendetlenség, hogy nem akartam még többet, inkább összeraktam, majd fent játszunk vele.

Amíg a gyerekek iskolában voltak, telefonon beszéltem a kétgyerekes barátnőmmel és megbeszéltük, hogy milyen lehet a másik oldalról az, ami a lányom osztályában történt. Mivel az igazgatónő félreértett bennünket és rádördült a lányokra, hogy játsszanak a lányommal, szegény lányok mondták, hogy ők próbálnak, csak nem megy, mert a lányom nem száll be... a másik oldalról ez nyomás lehet... ezért volt jó, hogy hétvégén két osztálytársának a szüleivel beszéltünk erről és tegnap még egy kislány anyukáját elkaptam és elmondtam neki, nehogy félreértse, nehogy azt érezzék, hogy nekik muszáj olyat játszani, amit nem akarnak. Anyuka mondta, hogy ne foglalkozzak vele, tudják ők, hogy nekünk nyelvi nehézségeink vannak, ne aggódjunk, nem értik félre. Olyan érdekes, hogy itt azonnal mindenki mondja, hogy igen, ez nagyon nehéz. Hihetetlen, hogy ennyire átlátják, mennyire nehéz lehet, ha valaki idegenben van családdal... Annyira szégyellem, hogy soha nem próbáltam a fiam kínai ovistársainak szüleivel beszélni... Ki tudja, nekik mennyire kellett volna a segítség... Nem gondoltam bele, mert nem is próbáltak közelíteni... Már tudom, hogy a jövőben nem ezt tenném... egy életen át tanul az ember...

Még egy érdekesség: lányom tegnap és tegnapelőtt azzal a kislánnyal játszott, akivel pénteken (és aki itt volt hétvégén) és az egyik osztálytársának a húgával. Ugye mondanom sem kell, hogy ugrálókötéllel játszottak? :) Ez azért érdekes, mert a lányok nem szeretnek kisebbekkel játszani. De a lányom észrevette, hogy a kislánynak nincs játszótársa. Azt hiszem, hogy jót tett, hogy neki sokáig nem volt... hiába, nincsenek véletlenek... nem véletlenül tapasztal meg az ember dolgokat... az a szegény kislány így jutott barátokhoz. :) A bölcsességhez szenvedés is kell... a lányom most egy nagy bölcsesség birtokosa lett... bár fájt... mindenkinek... nekünk is... de azt hiszem, hogy egy életre szóló tanítás volt, amit soha nem tapasztalt volna meg otthon...

Apa megpróbálta az autókereskedést megnézni, ahol kinéztünk egy autót nekem, de bár hatig tart nyitva papíron, fél hatkor már nem voltak bent... lazák ezek az írek... de emiatt vagyunk itt ugyebár? :)

Matyi apával játszott egy kicsit este, annyira édes volt. :) Előbb fakanállal ütögették a lufit - döbbenetes, hogy milyen ügyes... mondhatnám, hogy a nagyokat is meghazudtoló ügyességgel csinálja...

majd amikor elfáradtak, Matykó elkezdett énekelni és amikor apa is beleénekelt, akkor mutatta, hogy csend, most ő énekel. :) Majd dobott egy puszit engesztelésül. :)

Menni kell, mert vár a szakdolgozat...

Szép napot mindenkinek! :)