Barátok, barátnők és Matykó bulija :)

Tegnap reggel miután a gyerekek elmentek, észrevettem, hogy a fiam otthon hagyta az ebédjét, ezért apa hazajött és elvittük neki. Hazafelé vettünk egy kis süteményt Matyi születésnapjára. A boltból kilépve összefutottam azzal az anyukával, akivel múltkor beszélgettünk és most raktam össze a képet: az ő fia a lányom mellett ül, ők voltak az a család, akik ott voltak múltkor a templomban, a fia ministrált a mise alatt, ez az anyuka az igazgatónő mellett dolgozik, tehát hallotta a beszélgetésünket. Nagyon-nagyon megértő volt, nagyon nyitott és mondta, hogy szóljak neki, bármi van, segít szívesen. Megbeszéltük, hogy a nagyjaink mennyire hasonlóak: a fia kissé visszahúzódó, első gyerek, szorongóbb az átlagnál, nem szereti az iskolát, érdekes volt, hogy fiúban ő mennyire hasonló a lányomhoz... Szerinte jó lenne, ha a lányom egy kicsit ministrálna, mert akkor ott is ismerkedne, ezzel egyetértek. Mondta, hogy sok katolikus család van, ne aggódjunk, tartsunk ki, idővel meg fogunk ismerni sok olyan családot, akik majd lelki társaink lesznek. Amikor először beszéltem vele, azt mondtam, hogy megérintett az otthon szele... ez az érzés töltött el most is, rájöttem, hogy kezdem megtalálni a mi embereinket. Kicsit olyan érzésem volt ez a forgalmas út mellett, mintha hazakerültem volna a csendes kis Árpádföldre és az otthoni barátainkkal beszéltem volna. Az a lelkületű ember, az a hozzáállás, az a kedvesség, az a nyitottság, az a tisztaság... ez kellett nekem nagyon, ezt hiányoltam annyira... Már elhiszem, hogy fogunk itt is találni olyan barátokat, akik azzal a lelkülettel élnek, mint mi. Nagyon bátorított, ne aggódjak, a lányom nagyon ügyes, nagyon kedves, boldogulni fog. Mondta, hogy az ő lánya elsős, ők is szerényebben élnek, az ő lánya sem mindig érti, miket mondanak, mert ő is máshogy nő fel, de megtalálja a helyét, a lányom is meg fogja. Az a nyugalom, amit hozott ez a beszélgetés... az elmondhatatlan...

Délután úgy jött haza a lányom az iskolából, hogy: Anya, tudtam, hogy fognak velem játszani és annyira vártam a szünetet, hogy számoltam a perceket. :) Istenem... Eddig azért számolta a perceket, mert várta a szünet végét... mindig mondta, hogy Anya amikor felnéztem és láttam, hogy csak fél perc telt el, azt hittem, sírva fakadok... Rettegett, hogy már megint kint kell lenni és azt várják el tőle, hogy játsszon, holott ő nem szeretné azt csinálni... Most meg várta a szünetet. Szegénykém, mennyire ki lehet éhezve a barátokra... Egy osztálytársa át szokott jönni, de ő sem jöhet át minden nap, mert nekik is megvan a maguk élete, így amikor ő nem jön át, akkor a lányomnak nincs senkije. Ő ahhoz van szokva, hogy iszonyatosan sokat megyünk ide-oda, pörgés van, mindenhol barátok vannak, itt meg... Már két osztálytársának az anyukáját kerestem meg, egyikkel személyesen beszéltem, ő megígérte, hogy összehozunk egy találkozót, másik többé nem vette fel a telefont... Ennyi volt a siker... A mai találkozás a padtársának az anyukájával annyira sokat jelentett, hogy újra erőt merítettem és felhívtam annak a kislánynak az anyukáját, akivel ma játszott. Az érdekesség az egészben az, hogy a kislány és az anyukája első perctől nagyon szimpatikusak, nagyon nyitottak voltak, csak én azt hittem, hogy neki már van állandó barátnője, akivel mindig játszik, ezért nem mertem közelíteni. Nagyon nem szeretnék erős barátságokba belefolyni, nekem is rosszul esne, ha a lányom barátságába valaki belekontárkodna. Most különösen, amikor így megdolgozunk azért, hogy legyen egy olyan barátnője a lányomnak, aki hasonló hozzá... Bár azt gondolom, hogy az igazi barátokat nem lehet szétszedni, nem szeretnék erősíteni egy olyan kapcsolatot, aminek nem sok jövője van. De a lányom mondta, hogy az ő barátnője olyan, hogy hol ezzel játszik, hol azzal, szóval az a kislány gyakran szabad... Hát gondoltam, megpróbálom: felhívtam az anyukát, nagyon nyitott volt, holnap jön a lányával egy órácskára játszani. El sem hiszem! Jaj Istenem, remélem, semmi nem jön közbe... Ez az anyuka volt, aki a kézilabda mérkőzésen is ott volt. Annyira kedves volt velünk első perctől, annyira kár, hogy akkor nem beszélgettem vele... de akkor is attól tartottam, hogy zavarok és nem mertem beszállni a beszélgetésbe... Pedig mennyi kíntól kíméltem volna meg magam, ha ez nem így van... Na de sebaj, már mindegy, új esély, új lehetőségek. :) Csak nekem is nyitni kell, nem keseregni, hanem menni, ha elbuktam, felállni...

Megígértem a gyerekeknek, hogy ha segítenek, kapnak sütit, így gyorsan összekaptuk a nappalit és a konyhát. Mire jöttek a magyar barátaink, Matykó születésnapját ünnepelni, szép rend volt. :) A gyerekek hatalmasat játszottak, lufikat dobáltak, Matyi magánkívül volt a boldogságtól. :)

Tortáztunk egy kicsit, egy kis szülinapos zenét játszottunk, felköszöntöttük Matykót. :) Matyi kapott ajándékba egy öntapadós kréta táblát. Ez nagyon-nagyon jó, mert Matyi nagyon szeret rajzolni, ezzel jó nagy területre rajzolhat, fantasztikus ajándék, nagyon örültem neki. :) Matyi még nem kapta meg, mert előbb valahová fel kell ragasztani, az már kihívás, de sebaj, megoldjuk. :) Még nem tudom, hogy hogy, de valahogy. :)

Érdekes felismerésben volt részem tegnap. Azt mondta a barátnőm, hogy Matyi beszédben úgy fejlődik, mint az ő lánya. Az ő lánya is majdnem annyi idős, mint Matyi, de ő is csak keveset beszél, közel Matykóhoz. Ezek szerint a két nyelvvel való találkozás ennyit bezavarhat. A lánya átlag fejlődésű, de szerintem a bölcsődében az angol beszéd, itthon a magyar bezavart nála. Mindent ért angolul és magyarul, válaszol, de magyarul gyakran egyszavas mondatokat használ, mint Matyi, angolul kétszavasat is. Matyi magyarul használ néha kétszavas mondatokat, de egyelőre leginkább egyszavasat. Viszont most ő is nagyon meglendült a beszédfejlődésben és Matykó is. Matyinak most valami bekattanhatott, mert ha kérem, hogy mondjon egy szót, akkor mondja. Talán azért, mert már van önbizalma a beszédhez vagy valamilyen ugrás jött nála, akár az is lehet, hogy az átlag fejlődésű gyereknél 20 hónapos korban bekövetkező szókincsrobbanás, nem tudom... Bár a szókincsrobbanás leginkább azóta lehet, mióta itt vagyunk, mert akkor kezdett el nagyon sok szót mondani, ezekből nem mindet használta, volt, amit csak egyszer mondott és többé nem.. talán nem volt rá szüksége... Minden esetre érdekes, hogy egy átlag gyerektől sem feltétlenül marad le a fiam, legalábbis nem nagyon, mert az átlag gyerekek is eltérő ütemben fejlődnek.

Apa vett egy csomó alkoholmentes sört, mert akciós volt. A pénztáros csodálkozva nézett rá, péntek délután kb. tíz üveg alkoholmentes sörrel kosarában... :) Hát igen, kakukktojásnak kakukktojások leszünk, de attól még elférünk itt mi is. :) Matyi boldogan mászott fel az asztalhoz, hogy az alkoholmentes sör adagját benyomja, én meg úgy vagyok vele, hogy ennyi hetente egyszer talán belefér. Akkora örömmel iszik belőle, hogy nem tudok neki nemet mondani. Ha alkohol lenne benne, akkor persze nem nézném, hogy örömmel issza vagy nem, de azért az alkoholmentes sör talán nem káros, ugyanakkor boldoggá teszi a fiamat, ha ihat belőle. :)

Ilyen jó esténk régen volt. Nagyon jót beszélgettünk, nagyon jól éreztük magunkat, a lányok is jót játszottak, csak ritkán volt valami aprócska dráma. Éjfélkor feküdtünk le, addigra már majdnem az összes gyerek kidőlt, korosztályának megfelelő ütemben. A fiam elaludt a nappaliban, a kicsik ölben, itt-ott... Matyi, mintha tudta volna, hogy ő a szülinapos, nagyon kitartott mellettünk. :) Azért a vége felé már nagyon bújt, de annyira vidám volt, hogy ő is éjfélkor aludt el. Azt gondolom, hogy évente egy ilyen alkalom senkinek nem árt, ugyanakkor a mi lelkünk megpihen, amire nagy-nagy szükségünk van.

Bár éjfélkor feküdtem, szokás szerint öt órakor felébredtem, hogy gyorsan megírjam a blogot és egy kicsit szakdolgozzak, úgyhogy menni kell, hátha sikerül... :)

Kellemes hétvégét kívánok! :)