Tegnap bementünk Salthillbe úszni. Kettőre mentünk, a recepcióstól kérdeztem, hogy meddig maradhatunk, mire a válasz: ötig. Amikor ezt a gyerekek meghallották, sikítottak örömükben. Mi apával ott nevetgéltünk, hogy hát persze, majd megunják. Á, dehogy! Annyira élvezték, hogy öt előtt néhány perccel kellett kirángatni őket. :)
Matyi bár iszonyatosan fázott, kék volt a keze, de nem tudtam kihozni a medencéből. Néha megpróbáltuk bent egy kicsit melengetni, de alig bírtuk egy helyben tartani, míg felmelegszik. Időnként kimentünk a meleg zuhanyhoz, ott melegítettem fel. A végén már láttam, hogy nem annyira ellenkezdik - halálosan elfáradt -, akkor végre kijöttünk, de hihetetlenül odavolt. :)
Márta néni, a mi drága úszásoktatónk megtanította a nagyokat úszni. Márta néni! Már írtam, hogy légy büszke a tanítványaidra, de tudd meg, hogy mind a háromra büszke lehetsz! A nagyok úgy úsztak a mélyvízben, mint a halak. :) A lánykám leginkább delfinúszásban, a fiam hol így, hol úgy... az elején néha kutyaúszással egészítette ki, amikor elfáradt. :) Egyszerűen nem hittem a szememnek, milyen munkát végeztél! Fél éves kimaradás után ezt a teljesítményt... Márta néni, te egy zseni vagy! Istennek hála, hogy megismertelek! Köszönöm neked, hogy a gyerekeimből úszó gyerekeket varázsoltál annak ellenére, hogy sokat hiányoztunk... Nem tudod elképzelni, mennyire hálás vagyok neked! :)
Az uszodában három medence volt: egy babás, egy másfél méteres és egy nagy mélyülő medence. A mélyülő medencében volt egy nagy ugrálóvár jellegű felfújt akadálypálya, amin ha végigmentek a gyerekek, a végén található csúszdából csúsztak be a medencébe. Így nézett ki: http://www.leisureland.ie/gallery/gallery_page/Inflatable/79#prettyPhoto[pp_gal]/0/ Lányom először visszafordult, de aztán végigment rajta. A végénél ült egy uszodai dolgozó és egy hosszú bottal, aminek a végén szivacs volt, nehogy megsértse a gyerekeket - kihúzta a gyerekeket. Itt eszméletlenül figyelnek az uszodában. Azt tudni kell, hogy Írországban a szülők azonnal beperelnek bárkit, pedagógust, gyerekfelügyelőt, bármilyen vendéglátó vagy gyermekfoglalkoztató egységet, úgyhogy nagyon észnél kell lenniük. Mindemellett arra is figyelniük kell, hogy szólnak a gyerekekhez, de ez azért nem gond, mert ők eleve ebben a világban szocializálódtak, nekik nem nehézség, hogy szépen szóljanak rá a virgonckodó gyerekekre. Amikor a medence széléről rá akart ugrani a többiekre egyik kisfiú, ketten ugrottak oda, nehogy megtegye. Szóval nagyon erőteljes feszített figyelem volt.
A másik érdekesség: nem ártana bevezetni a magyar uszodákban is: a csúszdában ült egy hölgy, aki monitoron figyelte, hogy aki lecsúszott leérjen és kilépjen a "veszélyes zónából", csak utána indulhatott a következő. Ha ez kis hazánkban is így működne, az életmentő lenne... mint tudjuk az előző tapasztalatokból... Hozzá kell tennem, hogy itt a kultúra is megvan hozzá, a gyerekek kivárják a sorukat, bármennyire szeretnének menni. Itt a gyerekek nagyon el vannak eresztve. Nagyon sokat megengednek maguknak, nagyon nincsenek lekorlátozva, DE ha ilyen helyzet van, akkor tudják, mi a dolguk. A néhány hónapos tapasztalatom az, hogy itt nincsenek agyon fegyelmezve, sőt... ajajj... ezzel szemben veszélyes helyzetben vagy vészhelyzetben tudják, mi a dolguk. A lányom mesélte, hogy fent az egyik kisfiú megütött egy rákos kisfiút, erre a sor végére küldték. Nem volt vita, ment a sor végére. Szóval annak ellenére, hogy nagyon el vannak eresztve, itt nagyon tudják, hogy nem állnak le vitatkozni a személyzettel. A személyzet is nagyon érdekes volt. Amikor a végén már elkezdtek az öltözőknél itt-ott takarítani, oda akartam menni a szeméthez, hogy kidobjam, kérdeztem, hogy nem baj, hogy rálépek? Bocsánat, ne haragudjanak, de nehéz volt kihozni a gyerekeket. Mire ők nevetve: Dehogy, ne vicceljek, semmi gond! :) Pedig már szerintem nagyon elegük lehetett, de nagyon éreztették, hogy szívesen látnak, ne aggódjunk, hogy lassabban készülünk el... Matyit néhányan megcsodálták, mosolyogtak rá, nagyon tetszett mindenkinek, ahogy merült. :) De nagyon komolyan vették a dolgukat. Mindenkinek volt két kedves szava Matykóhoz, egyszerűen ott is kitett megáért. :) De mentek tovább és figyeltek. Ami még érdekes volt: nem tudom, ez hogy van az otthoni uszodákban, de itt néhány percenként váltották egymást. Mindig máshol figyeltek (gondolom, azért, hogy ne fáradjanak el egy helyen, a figyelmük ne lankadjon), másik medencénél. Voltak pontok, ahol volt egy felügyelő, ezeken a pontokon cserélődtek.
Amikor végre kijutottunk, elindultunk valami ennivalót venni az éhes csapatnak, de a közelben csak sütemény volt, hát ez jutott... Szegény Matykó kapott egy gyümölcspürét, de nem volt több, hát kínjában megette a csokis muffint. :) Bár nagyon haragudtam magamra, hogy nem volt püré nálam, de utólag nem bánom, mert Matyi nem nagyon eszik darabosat és mivel nagyon éhes volt, kénytelen volt megenni... hát néha a kényszer fejleszti a gyereket. :) A nagyok muffint meg sütit kaptak, majd esznek otthon címszóval és akkor látom, hogy hívott egy újdonsült salthill-i ismerősünk, akivel aznap találkoztunk először.
Ott laknak az uszoda mellett, elmentünk hát hozzájuk. Istenem... mióta itt vagyok, azóta vártam egy ilyen beszélgetésre. Az újdonsült ismerősöket azonnal a szívembe zártam. Apuka hasonló munkakörben dolgozik, mint a férjem, anyuka tanár, aki itt SNA (gyógypedagógiai asszisztenshez hasonló) képzést végzett és épp egy projektben vannak, amivel az otthoni inklúziót erősítik. Nemsokára csatlakozik hozzájuk egy orvosbarátjuk, akinek Down-szindrómás a gyereke. Jaj Istenem... remélem, hogy sokat tudok anyukával beszélni, mert annyira kevés jutott nekem belőle tegnap... Őszintén? Repkedek a boldogságtól, hogy végre egy ilyen családot ismertünk meg. :) Három lányuk van, a lányom azonnal barátságot kötött velük, nagyon-nagy öröm volt, végre a lányom is jól érezhette magát. Istenem... végre jönnek a jó idők, remélem, el tudunk velük menni kirándulni, ide-oda, mert nagyon vágytam már egy ilyen társaságra. Hasonló életmódot folytatnak, mint mi: nem nagyon tv-znek, egyszerű és szerény életre nevelik a gyerekeiket, barátságos, kedves gyerekeik vannak, Nem hiszem el, hogy rájuk találtunk. :) Tudom borzasztó, hogy mennyire tudok örülni... :) Jaj, végre, végre, végre! :) Valaki, akivel hasonló célért tudunk dolgozni. :) Ők is haza akarnak menni, bár sajnos korábban, mint mi... :( Most csak előre nézek, most a MOST van. MOST itt vannak! És anyuka az integrációért, az inklúzióért dolgozik, mint én. Istenem... csak azt kérem a jó Istentől, hogy sokat tudjak vele beszélni. Legszívesebben magamhoz öleltem volna az egész családot és el sem engedem.
Sajnos este lett, el kellett köszönnünk... de remélem, ma még találkozhatunk, mert megyünk Oranmore-ba. Ennyit a szakdolgozatról, nem haladtam sajnos eleget... este akartam még kicsit dolgozni rajta...
A gyerekek vacsoráztak és utána futás volt az ágyba, mert ma megyünk futni, úgyhogy megyek készülődni, mert szendvicseket kell gyártani, nem lesz idő rendes reggelire, ahogy elnézem...
Szép vasárnapot mindenkinek! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése