Fiam reggel:
- Anya, az agybaj és a nagy baj között csak egy
betű különbség van. :) Vajon épp min merengett reggel hétkor, hogy ilyet
kérdezett? :)
Tegnap végre eljutottunk a korai
fejlesztőbe. Bár csak csoportos foglalkozásra, de már ez is jó kezdet.
:) A csoportos foglalkozáson hárman voltunk. Mondókáztunk, mutogatós
játékokat és dalocskákat játszottunk, építettünk és végig jeleltünk.
Most kezdhetjük az újfajta jelelést. Szegény Matykó nem igazán értette,
mi a fenét akarok azzal az almával, amikor ő másik almát mutat... hát ez
nem lesz egyszerű, mert nála olyan szinten begyakorolt jelelések
vannak, hogy nem tudom, hogy fogom átállítani az ír jelelésre... Majd
talán megpróbáljuk azt, hogy megbeszéljük, hogy Írországban ez az alma,
otthon az... hátha...
A képi megerősítésre itt elég nagy
hangsúlyt fektetnek. Bár Matykó eddig elboldogult nélküle, de legyen...
végülis biztonságot ad a gyereknek. Tegnap megtanultunk néhány jelet:
alma, vége, még, újra, a köszönés, bögre, volt néhány jel, ami teljesen ugyanaz, mint amit mi használunk: a kanál, a labda, a kutya, az
autó, de volt, ami csak hasonlított: a bárány és a malac kissé hasonló... hát most megvan az új feladat...
tanulni kell az új jelnyelvet. :)
Nagyon kedvesek
voltak a fejlesztőben. Ami meglepett, hogy egy foglalkozáson négy
fejlesztő volt. Ahogy én gondolom, mindannyian más területen voltak
jártasak. A beszédfejlesztő már ismerte Matyit, mert ő volt nálunk az
elején. Ő egy nagyon kedves, fiatal lány, végig Matyi mellett volt és
folyamatosan mutatta a jeleket neki. Az építésnél segített. Bár Matykó
nagyon hamar ráérzett a borítás ízére, ezért elég nehéz volt építeni,
mert négy papírtéglánál tovább nem igazán sikerült jutni, folyton
felborította. Az első oszlop még kb 8 tégla volt, a következők már csak
négyig jutottak... :)
Írhatnám, hogy főztem, ezt
csináltam, azt csináltam... de az az igazság, hogy tegnap elakadtam...
Beszéltem egy anyukával, aki Írországban szülte a Down-szindrómás
babáját. Letaglózott, amit hallottam... Nagyon undokok voltak vele,
olyanokat mondtak neki, hogy lehet, hogy meg fog halni alvás közben, meg
hasonlók... Az az igazság, hogy nekem eddig óriási szerencsém volt,
hogy mindenhol ilyen pozitív hozzáállással találkoztam. Otthon is, itt
is... Annyira sajnálom, hogy még itt, ahol ennyire erőteljes az
elfogadás, még itt is képesek így viselkedni egy anyával, aki boldog,
mert megszületett a gyereke és nem esik kétségbe, mert
Down-szindrómás... Teljesen elakadtam... össze kell szednem magam ebből a
hideg zuhanyból... Őszintén szólva mindig tudtam, hogy nagyon
szerencsések vagyunk, de azt nem, hogy ennyire. Matyit úgy fogadta a
doktornő, hogy szerencsések az írek, hogy Matyi idejött hozzájuk... A
védőnő nem győzte dicsérni, hogy milyen okos, ezt is tudja, azt is
tudja... Egyszerűen hihetetlen... szegény anyuka mivel érdemelte ki ezt?
Igazságtalan és fáj... akkor is, ha nem velem történt... Mert anya
vagyok. És tudom, hogy az a pihepuha pici baba öröm. Bármilyen!
Down-szindrómás vagy nem... amikor egy Down-szindrómás baba megszületik,
nem a szindrómát látja az édesanya. Az édesanya egy icike-picike puha,
meleg babát lát... ugyanolyan öröm táplálni, mint bármelyik másik
babát... ugyanolyan öröm megölelni... ugyanolyan öröm, amikor először
rám mosolyog... mert az anya boldog, ha gyermeke születik... hogy lehet
ezt a csodálatos élményt tönkretenni?
Történt még
valami: végre válaszoltak a galwayi Down-szindrómás gyermeket nevelő
szülők. Emlékeztek ránk, örülnek, hogy írtam és ahogy lesz rá lehetőség,
élnének a felajánlásommal. Már ezért is fontos lenne Galwayben laknunk,
hogy ott legyek helyben... könnyebb ezt-azt elérni, ha többen fogunk
össze. Galwayben több szülő van, több gyerek... és eléggé aktívak...
Nagyon elkalandoztam... vár a szakdolgozat...
Szép napot mindenkinek! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése