Tegnap reggel a fiam épített, majd azzal fogadott, hogy: Anyaa, nézd mit építettem! Egy házat kápolnával. Hogy honnan jött a kápolna, elképzelésem nincs... de ott volt. :)
Mióta megvan ez az építőjáték, folyton építene. :)
Mivel a gyerekek végre jobban vannak, gondoltam, hogy végre eljöhetnének a magyar barátaink. Felhívtam az anyukát és meséltem neki, hogy annyira fáztunk, hogy begyújtottam, mert már a fejem is fázott a házban. Erre anyuka mondja, hogy dehát ez milyen butaság, miért nem megyünk el oda, amit ő mondott, mert van egy hely, ahol hálásak érte, ha elvisszük a raklapokat, mert akkor nekik nem kell érte fizetni, mi meg ingyen kapjuk a fát. Mondtam, hogy tulajdonképpen begyújthatom a sütőt és úgy szoktunk melegedni, vagy olajat is használhatok, de nem azért még nagyon az elején vagyunk, óvatosan bánok a kiadásokkal. Ahol a gyerekek vannak, ott bemelegítek, amennyire lehet, de nem tudok mindenhol. A nappaliban csak akkor tudtam rendesen befűteni, ha a teljes fűtőrendszert felkapcsolom, de én ezt nem akartam, mert annyira azért nem olcsó az olaj... Olcsó, nem olcsó, nem volt más választás, hát begyújtottam... De az is pénzbe kerül... Dehát ez ingyen van - hangzott a válasz, amivel sajnos egyet kellett értenem. Anyuka megbeszélte a férjével, így a férjeink háromkor elindultak fáért. Hát meg kell, hogy mondjam, azért ez a ropogó tűz igazán jólesett. :) Máskor is begyújtottunk, mert vettünk szenet, de azért most az elején, amikor még nagyon sok pénzt kell nélkülöznünk, csak a férjem fizetéséből élünk úgy, hogy közben rengeteg pénzbe került a költözés... hát most igazán óvatosan lehet csak költeni. Férjecském nagyon ódzkodott, kérte, hogy inkább gyújtsak be, de én mondtam, hogy gondoljon bele egy kicsit: itt van három gyerek, ha már valamit ingyen kaphatunk a jelenlegi helyzetünkben úgy, hogy közben ezzel segítünk, akkor azzal élni kell. Emlékezzen vissza, hogy nekünk fizetnünk kellett azért, hogy elvigyék az ágyunkat, mert akkor nem volt idő rá, hogy megvárjuk, míg valaki elvánszorog érte. Mennyire fájt, hogy ki kellett fizetni a szállítást, holott ez valakinek hasznára válhatott volna... de sajnos nem tudtunk várni... Végül apa fával jött haza és pikkpakk felvágták a férfiak a fa egy részét.
Mi anyukával elszaladtunk a postára, mert a fiam születésnapi ajándékáról kaptam egy értesítést, de sajnos még sehol nincs... Dublinban van a csomag... vámot kell rá fizetni, arról értesítettek ki... előző alkalommal, amikor ettől a cégtől rendeltem, megérkezett két hét alatt... most több, mint három hét alatt nem ért ide... annyira sajnálom, szegény pici fiam megkaphatta volna most... de jövő héten is megkaphatja, úgyis jövő héten tartjuk a születésnapját. Csak újra vissza ne essenek... azért tartottam őket itthon még egy kicsit, hadd erősödjenek meg. Remélem, kihúzzuk betegség nélkül még egy ideig... Ez a betegeskedős időszak őszintén szólva kicsit letarolt... Kimerültem... bár a testem pihent, az élet olyan volt, mintha csak vánszorogna... mintha nem történne semmi, csak lógnánk a levegőben... ez nagyon kegyetlen tud lenni. Tudom, hogy két hét múlva meglesz végre a pénzünk, megvehetem az autót, de az még két hét... én meg itthon vagyok a három gyerekkel, senkit nem hívhatunk át, senkivel nem találkozhatunk, nehogy megfertőzzük, nehogy minket fertőzzenek... ááá... tulajdonképpen lassan egy hónapja nem találkoztunk senkivel. A házból alig mozdultam ki, talán Matyi korai fejlesztésére mentünk el itthonról, de az utóbbi időben még közértbe sem tudtunk elmenni. Egyszer egyik gyerek volt beteg, máskor másik. Ilyenkor teljes zárlat, senkivel nem tudunk találkozni, azért ez kiborítja az embert... Bármennyire szeretem a gyerekeimet, azért mindenkinek szüksége van társaságra. Tegnap végre megkaptuk, palacsintáztunk, beszélgettünk és még élőben is láttam azt, akivel beszélek. :) Ez az érzés kimondhatatlan... :) Ezek a péntekek nagyon kellenek nekünk. Tudom, hogy nem régóta ismerjük ezt a magyar családot, de van az az ember, akiről első perctől tudod, hogy lelki társad.
Erre a megérző képességre nagyon nagy szüksége van az embernek, ha külföldre költözik. Muszáj megtanulni az emberek rezdüléseiből következtetni... Ehhez hozzá kell tenni, hogy ezt a családot egy másik lelki társam ajánlásából ismertem meg, nem a semmiből jöttek. De az az anyuka is csak telefonon és interneten volt ismerősöm nagyjából egy éve, ugyanis neki is Down-szindrómás a kisfia és én segítettem neki, hogy fejlessze a kisfiát, mert itt a korai fejlesztésre nem fektetnek akkora hangsúlyt, mint otthon. Egyébként is más az, amikor valaki elmagyarázza neki, hogy mit miért kell csinálni.
Mert mi is az a fejlesztés? Ez az, amit sokan nem értenek... Azt mondják, jaj, nem fejlesztem a gyerekem, az én gyerekem tökéletes. Dehogynem! Drága anyukák, nehogy azt higgyétek, hogy nem fejlesztitek a gyereketeket! Fejlesztitek akkor, amikor énekeltek neki (ritmus, tempó, beszéd, szociális fejlesztés), amikor ölbe veszitek és táncoltok vele (egyensúlyi rendszer ingerlése, testérző idegpályák ingerlése, ritmusfejlesztés, beszéd, szocializáció, testséma fejlesztése), fejlesztitek akkor, amikor beszéltek hozzá, mert kommunikációt fejlesztetek, vagy akkor, amikor megsimogatjátok (testséma, szociális fejlesztés), akkor, de akkor is, amikor együtt játszotok, esetleg elkéritek a piros vagy a kék kockát (értelmi fejlesztés, színek, formák tanulása, beszédfejlesztés), minden, de minden az égvilágon fejlesztés. Minden, amit a gyerekkel együtt teszünk, az mind, mind fejlesztés. Csak tudni kell, hogy melyik korban a gyerek hol tart, mit tud és mi az, amire esetleg kicsit több hangsúlyt kell fektetni. Gyakran nagyon apró dolgokon csúszik el egy fejlesztés. Például képzeljétek el, hogy volt egy anyuka, akinek a gyereke nem akart motorozni (a lábbal hajtós motor is vita tárgya, van, aki szerint haszontalan, sőt káros, van, aki azt mondja, hogy minden jó, ami fejleszti az egyensúlyt, a végtagok összerendezett mozgását..., ezt a kérdést nem tárgyalom most), egy-két lépést tett, de többet nem volt hajlandó. Mondtam neki, hogy tegyen egy madzagot a motorra és egy kicsit húzza, ha megtapasztalja a gyereke, hogy ezzel lehet haladni, akkor fog menni. Hát csodák csodája, a gyerek másnap már elindult a motorral (remélem, már teper). :) Gyakran csak apró segítségek kellenek ahhoz, hogy a gyerek egy lépést megtegyen, de anélkül nem tud átlendülni, legalábbis nem azonnal. Azt gondolom, hogy az az igazi fejlesztés, ha figyelem a gyerekem és látom, hogy valahol elakad, akkor ott azonnal közbelépek. Van, hogy észrevétlenül segítem, nem is veszi észre, hogy hozzányúltam a lábához vagy segítettem és másodjára már megcsinálja magától. De ezzel együtt a gyerekem azt tanulja meg, hogy ő mindenre képes. Számomra ez a legfontosabb. Elhiszi magáról, hogy bármit meg tud tenni és ezáltal kapcsolódik a világhoz. Felveszi a világ ritmusát és képes kapcsolódni a többiekhez. Ez nagyon fontos!
Az önálló étkezés is nehezen indult nálunk. Ahogy minden Down-szindrómás gyermek, Matyi is nehezen akart enni. Vesződtem is rendesen, mert nem bírtam rávenni, hogy egyen. Aztán kitaláltunk mindent: videót néztünk közben (fejlesztéskor elvek a sarokba dobva), felvettem és utána visszajátszottam... végül ez vált be. :) De már önállóan eszik. :)
Szereti, ha videózom. :) Néha nem tudom felvenni, mert félúton abbahagyja, hogy megnézhesse magát. :) A kis zsivány. :) Annyira édes... és most puhán fekszik az ágyban... kicsit jó lenne ott lenni vele... de kell nekem ez az egy óra, amíg magamban lehetek... feldolgozom a történteket... jót tesz a csend...
A csend... na igen, a csend... érdekes... volt egy ismerősöm, aki amikor átjött hozzám, azt mondta: kapcsolj be valami zenét, mert olyan csend van. Meglepődtem. Miért baj a csend? Régen volt... lánykoromban... akkor jöttem rá, hogy azért baj a csend, mert akkor jönnek a gondolatok... nincs, mi elvonja a figyelmem és szembejövök magammal ÉN. Én, és az, ami történt velem. A megoldandó kérdések, a feldolgozandó problémák... Azóta gyakran elgondolkodtam rajta, hogy ha az ember reggel felkel és bekapcsolja a tv-t, vagy a rádiót, mikor tud találkozni önmagával? Mikor van olyan csend, hogy meghallja a gondolatait? Hallottam már néhányszor, hogy túl sokat gondolkodom... valóban... de én egy gondolkodó ember vagyok... mindannyian azok vagyunk... még azt sem mondhatnám, hogy ez különböztet meg az állatoktól, hiszen még az sem biztos, hogy ők nem gondolkodnak... de nekünk szükségünk van arra, hogy gondolkodjunk... átrágjuk magunkat a megoldatlan kérdéseinken és utána tiszta lappal éljük az életünket. Mert tudjuk, hogy nem nyomja a hátunkat a hátizsák, ami tele van megoldatlan problémákkal... azt hiszem, ha nem lennének ezek a gondolkodó reggelek, beleőrülnék a tehetetlenségbe... mert ez a legkegyetlenebb, amit érez az ember, ha külföldre költözik. Várni kell, míg ez megoldódik, az megoldódik, míg ez beindul, az beindul... és tehetetlenül ülsz és vársz... holott otthon egy aktív, tevékeny ember voltál... itt csak vársz... és vársz... néha kimozdulsz... majd újra vársz... Ezek a várakozások bár gyötrőek lehetnek, de van időnk feldolgozni a történteket. Nagyon sok új dolog van, ha külföldre megy az ember. Érdekes kettős érzés ez... amikor bementem a Lidl-be, azt láttam, hogy van minden, ami otthon. A boltokban nagyon sok hasonló márkát lehet kapni, tulajdonképpen mindent meg tud venni az ember, csak sokáig tart, mire eligazodik az új világban. Ezzel együtt, bár minden ugyanaz, mégis nagyon más... Más az élet... mások az emberek... mert a barátok megismételhetetlenek... a családtagok szintén... apukámat nem pótolja semmi... testvéremet és unokatestvéremet sem...
Érdekes volt felismerni, ahogy az emberek itt is belelépnek egy szerepbe: van, aki elől jár, van, aki követi őt, van, aki nem törődik a többiekkel, van, aki szereti a hozzátartozást. Van, aki nyitott, van, aki soha nem fog nyitni... mint otthon... itt is megvan mindenkinek a helye... Ugyanaz és mégis más... De vannak emberek, akikről azonnal tudod, hogy ők rendben vannak. Írországban sokan panaszkodnak arra, hogy a magyarok egymást segítik, de utána kibeszélik. Ezt első perctől éreztem, ezért nagyon óvatos voltam abban, hogy kit engedek magamhoz közel. Érdekes, hogy ha az embernek van ideje magába szállni, annyira letisztul a zűrzavar odabent, hogy ezeket a rezdüléseket megérzi. Amikor az egészségügyi főiskolára jártam, tanultuk pszichológiából, hogy van az amygdalához vezető rövidebb idegpálya, ami a megérzésekben nyújt nekünk segítséget. Voltak olyan kísérletek, hogy filmnézés közben az egyik kockába betettek egy kígyót. Az agy annyira nem gyors, hogy erre reagáljon, de ezen a rövid idegpályán keresztül az infó eljut. Ezáltal bár nem dolgozta fel és nem volt ideje arra, hogy felhorkanjon, de amikor kijöttek, a társaság nagy része undorodott a kígyóktól. Akkor értettem meg, hogy az embernek nagyon fontos a megérzéseire hallgatni. Mert lehet, hogy csak egy képkocka volt, amit észrevettünk és egy kellemetlen társaság érzését keltette bennünk valakivel kapcsolatban, de azóta ha ezt érzem, kerülöm annak az embernek a társaságát vagy óvatos vagyok vele. Ettől függetlenül biztosan én is beleesnék bármikor abba a hibába, hogy nem megbízható emberhez szólok, de ez elkerülhetetlen. Viszont a hibalehetőségek esélyét nem árt csökkenteni. Külföldön az ember sérülékeny. Nagyon kell figyelni, hogy ne sérüljünk túl sokat. A gyerekeinknek ránk nagyon nagy szüksége van. Ha mi leépülünk, ők isszák a levét...
Amikor azt írtam, hogy lehet, hogy a lányom cinkosát megtaláltam, akkor épp erre panaszkodott az illető. Sajnos ő komolyan megsínylette, belebetegedett. Remélem, hogy ennek vége, mert egy hatalmas lélek áll mögötte. Istenem... 18 évesen, még kislány volt... beteggé tették ők az ármánykodások... ez annyira szomorú... Ugyanakkor vannak azok a külföldön élő magyarok, akik privátban írtak nekem. Ők érezték, hogy én is az az ember vagyok, aki egyenes, őszinte... érezték, hogy írhatnak privátban... de azok az emberek még mindig ott vannak a fejemben, időnként beszélünk vagy találkozunk (bár még nem sikerült mindenkivel, néhány "virtuális kapcsolat" még hátravan). Ők azok, akikkel érdemes összefogni. Akik nem érnek rá az ármánykodásokra és a konc tépkedésére, hanem megírják szép csendben privátban és segítenek. Az az igazi segítség. De ehhez ki kell tenni magunkat annak, hogy őszintén leírjuk a problémánkat, amit majd lehet, hogy cafatokra szednek sokan olyannyira, hogy utána azt is megbánjuk, hogy valaha írtunk... szép csendben tűrünk és várunk ezekre a privát üzenetekre...
Bár a facebook csoportokban való informálódásnak megvan az a hátránya, hogy az ember kap olyat is, hogy "ha hallgattál volna, okosabb lettél volna", de ezt be kell tudni vállalni... Mert sajnos azzal együtt lesznek, akik "okosabbak" és a választ nem teszik közkinccsé, de őszinte és baráti jobbot nyújtanak. Ők a facebook csoportokból jöttek. Fájt, amikor szétcincálták a kérdésem, fájt, amikor azt kaptam, hogy miért pont Írország? Nem értették... Hogy értenék? Hiszen otthon sem értik sokan, hogy miért ragaszkodom a Down-szindrómás fiamhoz... sokak szerint ő egy selejt... szerintem egy ember, akiről nem tudjuk, hogy milyen... de ezt már kifejtettem... hát az ír csoportban sem értették, miért jöttünk mi el... de volt, aki szép csendben írt és nem kérdezett, nem kérdőjelezte meg a döntésem, csak segített, bátorított. Mert a jóság mindenütt ott van... Csak észre kell venni. Ehhez kell a csend... ezek az egy órák... amik most készülnek megszűnni, mert hallom Matykót... :)
Hát akkor gyorsan: volt egy kis palacsintázás, a tűznél melegedtünk, egy kis szendvicsezés, kis terefere... Egyszer csak látom, hogy Matyi sír és fuldoklik, a szája tele van kakaóporral. Nem tudom, hogy csinálta, talán beleszagolt a kakaóba vagy belenyalt, nem tudom, de az egész szája tele volt kakaóval és kapott levegőt. Apa gyorsan elkapta, én kimostam a száját, kulacsos ásványvizet nyomtunk a szájába, hogy kimossa a kakaót... az a néhány másodperc egy élet volt... azt hittem, helyben elájulok... sikerült kimosni a szájából a kakaóport, én dühömben kidobtam az egész dobozt... Már tudom, hogy kakaóport soha, de soha nem szabad kisgyerek előtt nyitva hagyni. A nagyok úgy hagyták, Matyi meg felszippantotta. Hogy ez mennyire veszélyes... hihetetlen... az ember nem is gondolná... De nem tudom a szemem egész nap a gyerekemen tartani, hiszen ezer dolgom van... Azt viszont tudom, hogy semmiféle port nem szabad nyitva hagyva kint hagyni. Ez volt a tegnapi nap nagy tanulsága nekünk és szegény Matykónak... Ezt az élményt kihagytam volna... de Istennek hála, szerencsésen megúsztuk. Itt már csak a kakaó nyomai vannak a ruháján...
Kellemes hétvégét mindenkinek! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése