Mivel nagyon szép idő volt, kicsit kimentünk bringázni a két fiammal. Matyi kismotorral, Mendel az új kerékpárjával. Mióta megvettük, minden nap megy vele. Annyira jó megoldás volt, hogy megvettük, hogy az hihetetlen. Apukámnak hála, hogy kettőt tudtunk venni. Bár most a tárolás a probléma, de a fiamé sokat van használatban. A lányom sajnos nem használja túl sokat, mert neki kicsit nagy az a kerékpár, amit vettünk, de bele fog jönni ő is.
Már épp be akartunk jönni, amikor elkezdtek szállingózni a gyerekek. A fiam lányosztálytársa a húgával, az egyik fiúosztálytársa és még néhány gyerek elkezdett bunkit építeni. Kihordtak egy csomó takarót, a fiam azt szorgosan összecsipeszelte, minden csupa sár volt, te jó ég... :)
Majd amikor nagy nehezen összerakták a "házukat", kihoztak kis ülőpárnákat, leültek erre a koszos földre, nekiálltak cukrot enni. :) Nagyon édesek voltak. :) Szegény fiam kicsit szomorúan nézte, hogy nem ehet, mert neki az első négy fogát minden hónapban ecseteltük, hogy ne szuvasodjon tovább, ugyanis amikor abbahagytuk a szoptatást (sajnálatomra, pedig nagyon küzdöttem, hogy tovább tartson), éjszaka sinlacot adtam neki cumisüvegből. Ő visszaaludt, így az egész család tudott aludni. Ennek eredményeképpen két éves kora körül azt vettem észre, hogy valami van a fogán - bizony, elkezdett szuvasodni. Az első orvos azt mondta, hogy nem kell csinálni vele semmit, de mivel nem hagyott nyugodni a gondolat, elmentem egy magánorvoshoz és ő javasolta, hogy ecseteljük. Hát elkezdtünk járni ecsetelésre havi egy alkalommal. Ez tartott négy évig, majd az azt követő időszakban csak három havonta kellett mennünk. Jó tanulság volt, mert Matyinak már nem adok ilyeneket. Nála különösen fontos, mert az ő fogaik nagyon gyengék. Viszont mivel ennyit küzdöttünk a fogával, a cukorka neki szigorúan tilos. Úgy tűnik, hogy a fogát sikerült megmenteni, örülök, hogy nem lett nagyobb a baj, ebben nincs engedmény. Csokit ehet, azt is csak étkezés után és nem túl sokat, de cukorka szóba sem jöhet.
Lánykám beszélt az osztálytársának az anyukájával és azt értette, hogy az osztálytársa beteg, ezért sütött neki sütit és átvitte. Az anyukája meghívta a lányomat hozzájuk vacsora után.
Matykó hol ezzel, hol azzal játszott, mindig talált valami játékot magának. :)
Közben átjött hozzánk játszani a fiam lányosztálytársa a húgával és a fiúosztálytársa. Nagyon észnél kellett lennem, hogy egyben tartsam a már szétesett társaságot, folyamatosan próbáltam egy kicsit kordában tartani őket, mert egyébként a fiúk néha túlságosan elvadultak. Kicsit zingoztunk, azt nagyon szerették, de mindenki húzni akarta a kis kártya tárolót, akkor megegyeztünk abban, hogy minden körben más húzza. Utána azt játszottuk, hogy plüssöket kellett dobozba dobálni. :) Három dobozt tettem ki, a keskenyebb két pontot ért, a két nagy egy-egy pontot. Ezzel valahogy átvészeltük, hogy végre egy kicsit kezdtek rendeződni és nem csak pattogtak össze-vissza, mint valami gumilabdák. :) Én írtam a pontokat és nagy tapsikolások voltak, amikor sikerült. :) Apa kicsit kihúzta a forgalomból a fiamat egy szendvicsre, mert már látta, hogy kezdi elveszteni a kontrollt :), majd visszaengedte egy kicsit nyugisabban. :)
A lányokért jött az apukájuk, én átkísértem a lányomat az osztálytársáékhoz, őt már várták. Ott volt egy másik osztálytársa is, a három nagy a két kicsivel (a kisebbik lánynak is ott volt az osztálytársa) futkároztak, babákat mentettek, nagyon édesek voltak. Majd mentem vissza rendet tartani, mert otthon a két fiú bontotta a házat. :) Kicsit hagytuk, hogy hadd gyúrják egymást. Hát ezek a fiúk... akkora birkózást rendeztek... :) Na de sebaj, kicsit kieresztették a gőzt. :)
Amikor a fiam osztálytársa hazament, én elmentem a lányomért, hogy megnézzem, mi a helyzet. Akkor kicsit beszélgettünk az anyukájával. Elmondtam neki, hogy azért mi igazán jó helyzetben voltunk otthon és hogy mennyire jó iskolánk volt. Átbeszéltük, hogy tulajdonképpen a mostani iskolája jó, csak a lányoknak nincs sport, a hurling és a foci nem igazán lányos sportok. Szegények szenvednek, de nincs más választásuk. A lányom annyira utálja a focit és a hurlingot, hogy az teljesen megutáltatja vele az iskolát. Retteg attól, amikor kezdődik valamelyik. Iszonyatosan utálja, menekül az egész elől. Nem tudom, hogy oldhatnám ezt meg... Azért vettem ennyi labdát itthonra, hogy játsszunk, hátha ő is kicsit jobban megszokja és nem fog annyira idegenkedni. A labdát szereti, de a focilabda látványa is elborzasztja. A foci vad sport, nem egy ilyen törékeny lánynak való, de ez sajnos nem igazán változtat a helyzeten... ez van... nem tudunk ezen változtatni... Megbeszéltük, hogy az előző iskolában a tanárok sokkal jobban odatették magukat, nagyon jó tanárok voltak (na nem mintha itt nem lennének), nagyon kellett nekik teperni, mert nem volt olyan válogatott gyerekanyag, mint itt, ahol most vagyunk. Ott volt vegyesen mindenféle gyerek. Ebbe az iskolába nehezebb bejutni, ezért itt jobban szórnak szerintem... de lehet, hogy csak a véletlen műve, hogy más a gyerektársaság. Itt azért a lányom és a fiam is találtak maguknak barátokat elég hamar. A fiam a másik iskolában is talált, de ott is csak egy magyar kisfiúval barátkozott.
A tegnapi napot visszajátszva úgy érzem, hogy tulajdonképpen nem kell aggódnunk, szép lassan megnyílnak a kapuk számunkra is, csak ki kell várnunk. Azt látom, hogy jól fogadnak minket, nyitnak felénk szép lassan, csak időt kell adni az egésznek. Szép lassan kialakul itt is a kis életünk... az idő a barátunk. :)
Szép napot kívánok mindenkinek! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése