Félreértés ne essék... Ha valaki úgy dönt, hogy nem szül meg egy Down-szindrómás gyereket, az ő döntése... De ha egy gyermek megszületik, akkor azt illik mondani, hogy Gratulálok! Nem azt, hogy jaj, miért is szülte meg, ő nem szülte volna meg... szíve joga. De ne akarjon egy másik gyereket leírni azért, mert ő nem szülte volna meg. Tartsa meg a véleményét, hiszen itt egy kisember jött a világra.
A Down-szindrómás személyek képessége között nagyobb a különbség, mint az átlag fejlődésű gyerekek vagy felnőttek között. Egy Down-szindrómás gyerek lehet nagyon sérült vagy külföldön (például itt, Írországban) főiskolát is végezhet. Vannak köztük tanárok (nem egy tanárról hallottam már), van főiskolai tanár, színész, polgármester, pénztáros, van mindenféle. Akkora az eltérés Down-szindrómások közt, hogy SOHA nem lehet tudni, hogy egy Down-szindrómás gyerek meddig fog eljutni. Ezért kérdem én, hogy hol húzzuk meg a határt? Mivel tudjuk, hogy akár tanári pályáig eljuthat, ezért hol kellene meghúzni ezt a határt? Mi lesz a következő határ? A szőkék? A barnák? A kövérek, a soványak? Mi lesz a következő "betegség" - hiszen tudnivaló, hogy a szindróma nem betegség, csak tünetek együttese, ami akár betegség is lehetne, de nem biztos, hogy az.
Írországban nincs abortusz. Itt nem kérdés a Down-szindróma. A Down-szindrómás gyerekek jelen vannak mindenhol, minden családban, ezért nem félnek tőle. Nem is érdekli őket különösebben. Ha azt mondom, hogy a fiam Down-szindrómás, mosolyognak, mintha azt mondtam volna, hogy cuki. Persze, mert itt nincsenek rossz tapasztalataik. Itt az elsődleges szempont a jelelés. Hogy a gyerek ki tudja fejezni magát. Mert ha ki tudja magát fejezni, akkor nem lesz agresszív (mert például fáj a foga, de nem tudja elmondani - ugye tudjuk, milyen fájdalmas egy fogfájás?). Általában a Down-szindrómás gyerekek és felnőttek végtelenül békések. Ha nem azok, az felvett szokás az esetek többségében, vagy társul valami mással, az viszont nem a Down-szindrómának köszönhető. Itt nem ismerem fel a Down-szindrómásokat. Nem látszik a mozgásukon, nem látszik rajtuk. Mivel a társadalom nagyon befogadó, megtanulták, hogy kell viselkedni, megtanultak alkalmazkodni, nem egy párhuzamos világban élnek, mint otthon, kis hazánkban. Ha van időnk jól megnézni őket és nem szaladnak el, mert dolguk van, akkor sikerül néha észrevenni, hogy a szemük kissé mintha ferde lenne... Itt a Down-szindróma nem érdekel senkit. Otthon nem kell szindróma, hogy egy gyereket kinézzenek az iskolából. Elég csak annyi, hogy kicsit lassabb, kicsit gyengébben teljesít. A gyerekek kicsúfolják és ha nincs szerencséje, kifog egy pedagógust, aki kikiáltja ügyeletes butának... Ha szerencséje van, tompítja a pedagógus...
De mondjátok meg őszintén? Miért kell valakit bántani azért, mert az élet mellett döntött? Hiszen nem másnak kell foglalkozni azzal a gyerekkel... Az anya tudja, hogy mit akart... jött a baba és úgy kérte őt, ahogy van. Mi ezzel a gond? Nekünk Matyival minden nap egy élmény. Minden perc öröm. Matyi 2 és fél éves és rollerezik, motorozik, kanállal, villával eszik, pohárból egyedül iszik, segít mindenben, mi a baj vele?
Ha nekem nem baj, másnak miért az? Ki tudja azt, hogy Matyi meddig fog eljutni? Ki az, aki úgy dönthet, hogy az én fiamra nincs szükség ebben a világban? Miért is? Tudjuk, hogy mi a vége ennek a történetnek? Nem! De azt sem, hogy mi a vége a többi gyerek történetének. Sok gyerek gyerekkorában vagy felnőttkorában sérül le. Azokkal a gyerekekkel mi lesz? Van olyan Down-szindrómás lány, aki az átlagnak született testvérét (gyerekkorában lett sérült) ápolja. Nagyon precíz, komoly munkát végez. Rá nem volna szükség ebben a világban? Miért is? Hiszen ő ugyanarra képes, mint bárki más. Akkor miért is kellene őt eltávolítani ebből a világból? Ha ő képes mindenre, amire más is, akkor hol húzzuk meg a határt? A haj színénél? Szem színénél? Hiszen nem tudjuk, hogy milyen lesz az a gyerek... Tudjuk? Nem!
Nagyon jó írás!
VálaszTörlés