Tegnap délben voltunk misén. Teljesen más volt. Egyrészt nagyon sok gyerek volt ott, így egy kicsit jobban éreztem magam, nem éreztem, hogy csak az én gyerekem nyűglődik, másrészt most már nagyrészt értettük és tudtuk követni a misét. A bíboros tartotta a misét és megáldotta a gyerekeket :) A szentbeszéd alatt az atya átadta a szót egy hölgynek, aki elmesélte, hogy abban az iskolában tanított, ahová a gyerekeim járnak, de ő úgy döntött, hogy ezzel nem elégszik meg, elment tanítani Chilébe meg még néhány másik országba. Ahol tanított, ott csak a gazdagok tanulhattak, ő a szegényeket ment tanítani. Az indulás nehéz volt. Azt tanácsolták neki, hogy először csak menjen és igyon egy teát vagy kávét velük. Ez volt a legjobb tanács, amit kaphatott. Az ott szerzett tapasztalatok után már teljesen más képe volt a tanításról. El tudom képzelni... Kicsit elgondolkodtam rajta, hogy mi otthon a fiunkért küzdöttünk, hogy elfogadják őt, de egy ilyen helyen a fiam ki sem tűnne, hiszen ők sem tudnak-írni olvasni... Bár sok Down-szindrómás végez főiskolát itt, Írországban, hogy szóval még ez sem mondható különbségnek. De itt teljesen más a hozzáállás... Amikor kapunk levelet a tanító nénitől, akkor is leírják, hogy próbáljunk ritmust, dalokat kitalálni a tanításhoz, ők úgy tanulnak, hogy az öröm legyen a gyereknek.
A lányomnak mostanában honvágya van, én meg már nagyon ki vagyok merülve, ezért úgy gondoltam, hogy jól jönne egy kis pihenés, megnéztük a Sissit. A lányom imádja ezeket a filmeket, Sissi történetét már ezerszer olvastuk, nagyon szereti ezeket a szép ruhákat, azt a világot... Szerettem volna egy kicsit a lelkét legyezgetni. Megpróbálok kettesben sétálni vele egyet jövő héten, már nagyon hiányolhatja...
Azt kérdezték sokan, hogy vagyok... Hát... tele vagyok ambivalenciával... Otthon sok anyukának segítettem, két autónk volt, sokat mentünk mindenfelé, itt nem tudok mozdulni sehová autó nélkül, de imádom a házat, amiben lakunk, jó itt lenni. Szívesen végzem itt a házimunkát, mert van látszata. Otthon sokat jártunk korai fejlesztésre, itt nem, de Matyi mégis fejlődik és nem félek a jövőtől, tudom, hogy itt jó kezekben lesz. A ház, amit bérlünk, hatalmas, egész nap pakolok, takarítok, de imádom, mert szép és élmény még takarítani is. Az otthoni házunkat mi újítgattuk fel, sok munkával kevés sikerélménnyel, mert nagyon lassan haladtunk. Otthon hatalmas kertünk volt, itt egy picike kert van csak, de itt van a hatalmas lakópark, ahová bármikor ki tudunk menni rollerezni Matyival, amit ő nagyon imád. Tavaszra azért jó lenne venni egy csúszdát, meg valahogy az IKEA-s hintát is jó lenne felszerelni, mert Matyinak nem ártana egy kis hintázás... Szóval bár nehéz a kezdet, de tele vagyok reményekkel és megnyugodtam. Itt nincs az az érzésem, hogy magyarázkodnom kell, hogy de Matyi milyen okos. Itt senkit nem érdekel, nem hat meg a Down-szindróma. Bár nem tudom, mennyire látszik rajta, mert előfordul, hogy nem is látszik... de ha igen, itt akkor sem gond, sőt! Itt szeretik a Down-szindrómásokat. El lehet képzelni, hogy egy olyan ember, mint én, aki egész nap ment a Matyival, itt szinte soha, esetleg a Lidl-be jutunk el és hétvégén néha ide-oda... otthon volt segítségem heti egyszer, itt semmi nincs... de a gyerekek itt szívesebben tartják rendbe a szobájukat, én szívesebben takarítom a házat, Matyi szívesebben rendezkedik a házban, a fejlesztőjátékok itt vannak, a fontosabb dolgainkat elhoztuk, tehát... kicsit nehéz így, de nincs okom panaszra. És tudom, hogy előbb-utóbb minden rendeződik. Ha sikerül azzal a hölggyel beszélnem, akit ajánlottak, akkor majd kapok elérhetőségeket korai fejlesztéshez. Legjobban a barátok hiányoznak... Sokan azt mondták, hogy én voltam a kerület anyukája... nem tudom... talán... bár én nem éreztem magam annyira fontosnak a kerület életében... de fontosabbnak, mint most... ugyanakkor kicsit átálltam a szürke háziasszonyok szerepébe... de nem tudom elmondani... ez a ház maga a csoda... hibáival együtt... szeretek háziasszony lenni itt. :) A barátokkal sajnos csak neten és telefonon érintkezünk... de remélem, azért előbb-utóbb meglátogatnak... az lenne az igazi öröm :) Az nagy öröm lenne, igen :) És nagy öröm, hogy itt is barátokra leltem... Azt hiszem, nagyon a tenyerén hordoz a JóIsten... :) Ami még nehézséget okoz, hogy nem merek beszélni a tanító nénikkel, mert tartok tőle, hogy nem fogok mindent megérteni, márpedig a gyerekemről van szó... de kellene velük beszélnem... fontos lenne... én mindig úgy gondoltam, hogy a szülő együttműködése kell az iskolai élethez... és most csak hallgatok... mert nem tudok olyan kedvesen fogalmazni, ahogy szeretnék... nem tudok úgy írni, ahogy szeretnék... utálom az üres szavakat... nehezemre esik, hogy nem tudok olyan ékességgel beszélni angolul, mint magyarul... talán felül kellene ezen kerekednem... Majd ehhez is erőt veszek magamon...
Mindenesetre jólesett egy kis pihenés, most én is végignéztem a Sissit és az én lelkemnek is jó volt egy kis hazai... a lábamnak a pihenés... Apa is megnézte, neki is tetszett. Most mondta, hogy ő bizony még nem is látta :)
Kezdődik az új hét újult erővel! :)
Szép kezdetet kívánok nektek! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése