Futás, mise, trambulin és az elmaradt palacsinta :)

Vasárnap reggel Parkrun-ra mentünk. Matyi is lefutotta (siette-sétálta) az 1 kilóméterét, de azért kellett hozzá bátorítás. :) Végig mondókáztunk, énekeltünk, hogy ne térjen le az útról. :) Persze, mindenhol meg kellett állni, integetni, szóval azért nem olyan komoly ez, de legalább próbálkozunk. :) Parkrun után a vezető tartott egy kis képzést két gyereknek a vakvezetésről futás közben. Ha már ott vagyunk, hát lássuk. Két pár vett részt: egy kisfiú a fiammal és egy kislány a lányommal. Az elején kaptak szemüvegeket, amiket ki lehetett próbálni.

A

Volt, ami a zöldhályoggal látók látását érzékeltette, volt, ami az időskori látásvesztéssel élők látását, és a végén bemutatták a teljes vakságot. Miután megnézték a szemüvegeket, kiválasztottak egy szemüveget (glaucoma-sat) és párokat képeztek: egyik gyerek felvette a szemüveget, a másik vezette őt. Egy gumiszalagot kaptak, abba kellett mindkettőjüknek kapaszkodni és folyamatosan beszélni kellett a látássérültet képviselő társukhoz. Az elején be kellett mutatkozni, meg kellett kérdezni, hogy melyik kezét szeretné használni, hogy szeretne menni (futni vagy sétálni), amikor fordultak, akkor számolni kellett öttől visszafelé: 5, 4, 3, 2, 1 - jobbra (vagy balra) fordulunk. Megállás előtt számolni kellett: egyre megállunk - 3, 2, 1, vége. Ha útban volt valami, akkor mondani kellett, hogy most kikerüljük azt, ami útban van. Érdekes és tanulságos volt. :) A gyerekek megtapasztalhatták, milyen az, amikor az ember kevésbé lát vagy nem lát egyáltalán. Azt látom, hogy Írországban a szemléltetésre nagy hangsúlyt fektetnek és ami nagyon fontos: az átlag emberekben megvan a motiváció, hogy másoknak továbbadják ezt a hozzáállást. Ahogy más nép, ők sem tökéletesek, de számukra a tökéletlenség teljesen magától értetődő. Semmilyen ellenérzésük nincs a sérültnek nevezett társukkal szemben. Szerintem ez a legfontosabb az integráció kérdésében.

Miután ezzel végeztünk, elmentünk a Tesco-ba kismotort venni Matyinak, mert állítólag most lehet kapni. Mindent kaptunk, csak kismotort nem, úgyhogy végül a galwayi barátnőm rendelt nekem is, így elindultunk misére. Először voltunk misén a katedrálisban. Érdekes, nagyon előkelő, nagyon fegyelmezett és nagyon szép, de valahogy ez állt legközelebb az otthoni miséhez. A lányom a végén mondta, hogy nagyon tetszett neki. Mondtam neki, hogy ez olyan volt, mint otthon, igaz? Széles mosollyal bólogatott. :)

Hazamentünk, Matyi elaludt a kocsiban, bevittem a nappaliba és én is aludtam vele egy kicsit. Kellett mostanában a pihenés, mert kezdem a vezetést és nem szeretnék teljesen kidőlni. Miután felkeltünk, átjöttek a háromgyerekes barátnőmék, hogy összerakjuk a trambulint. Bár nem végeztünk, de volt egy kis palacsintázás, bepótoltuk az elmaradásunkat. :)

Már megint elszaladt az idő... annyi mindent szeretnék elmesélni, mert annyi minden történik, de annyira nincs idő... ma én viszem a gyerekeket... tanulni kell... nincs mese, menni kell...

Kellemes hétkezdést nektek! :)