Amikor kijött Matykótól, beült hozzám az autóba, fél órát beszélgettünk. Átbeszéltünk mindent, nem csak azt, amit látott az óvodában, mert az két mondat volt: Matyi együttműködő, mindenben részt vesz, mindent csinál a többiekkel, amikor énekeltek, akkor ő is mondta, hogy Peeep-peeep. :) Integetett, játszott, nagyon rendben volt minden. Egyedül eszik, nagyon önálló, vele minden a legnagyobb rendben van. :) Kérdezte, hogy tetszett a szülőcsoport. Mondtam, hogy nekem nagyon hasznos volt, mert emlékeztetett arra, hogy mire figyeljek, tanultam a szakmai nyelvezetet és ráadásul sorstársak között vagyunk. Mondtam neki, hogy benne vagyok ír Down-szindrómás gyermeket nevelő családok facebook csoportjában, de az más, mert ott nem vagyok jelen és nem látják, hogy én egy megbízható ember vagyok. Itt látnak, megismernek és tudni fogják, hogy kivel beszélnek, ez egy teljesen más kapcsolat. Nagyon bíztatott, hogy menjek a szülőcsoportra, mert nekem is szükségem van hasonló családokkal való kapcsolattartásra és mondta, hogy ne érezzem magam rosszul, ha egy szót nem értek, kérdezzem meg, mert látta, hogy nem kérdezek vissza. Mondtam, hogy azért, mert egyszer hallgattam a rádióban egy műsort és ott arra utalt valaki, hogy azért unják a külföldieket, mert minden második mondatuk az, hogy "Megismételné, kérem?" :) Hát én nem kérem, hogy ismételje meg, megpróbálom kikövetkeztetni a szövegkörnyezetből. Lehet, hogy jobban tenném, ha megkérdezném, de inkább nem fárasztom vele a környezetemet. Egyébként általában megértem, amit mondanak, szóval nem szokott ezzel gond lenni. Valószínűleg látta rajtam, amikor nem értettem... :) Mert ő figyel ám. :) Meséltem neki, hogy most már jobban nyitnak felém az emberek és mondta, hogy valószínűleg én elsőre sok vagyok, mert nagy vehemenciával közeledem bárkihez, de amikor megismernek, látják, hogy ez a vehemencia mögött tartalom és stabil személyiség van, ezért közelebb engednek magukhoz az emberek. Csak elsőre meghökkennek. :) Igen, ez vagyok én és igen, ilyenek velem az emberek. :) Mondtam, hogy mindig megfogadom, hogy soha többé nem leszek olyan lelkes, de mondta, hogy neeee, ne tegyem! Maradjak csak önmagam, ez így jó. :) Istenem, de hiányzott nekem egy anya helyett anya... :) Drága anyucim, biztos küldött nekem valakit odafentről... :) Az ember hiába háromgyerekes anya, néha kell a megerősítés... annyira sokat ér, amit ez a hölgy tud adni... a bölcsessége, az elfogadása... :)
Megkértem, hogy nézzen utána a Lámh jelnyelvnek, mert mindenkinek az a véleménye, hogy Matykó képes rá, hogy megtanulja az ír jelnyelvet a jelenlegi mellett, úgyhogy úgy döntöttem, én is szeretnék elmenni tanfolyamra. Egyébként ha már itt leszünk több évig, nekem is szükségem lesz rá, ha szeretnék önkénteskedni, vagy netán dolgozni, ami még oly távoli és oly elérhetetlennek tűnik... de ennyire nem nézünk előre. Egyelőre nem szeretnék dolgozni, csak önkénteskedni akkor, ha már sikerült az államvizsgám. Akkor fogom magam feljogosítva érezni ahhoz, hogy fejlesszek gyerekeket. Addig nem szeretnék... Egyébként is a szabadidőmet a házimunkán kívül az államvizsgára való készülődésnek szentelem. Nagyon kedves volt, mert felajánlotta, hogy szívesen továbbítja az önéletrajzomat ahhoz az intézményhez, ahol tudnék önkéntes munkát végezni. Egyetértett azzal, hogy amit tanultam, azt hasznosítsam, ne hagyjam veszni a tudásomat.
Amikor Matykó végzett, bementem érte, ragaszkodott hozzá, hogy ő viszi a táskáját, de az annyira nehéz volt, hogy ha felvette a hátára, elborult vele. Mindegy, ő akkor is és csakazértis. :) Jó, rendben, megfogtam a táskának a fülét és segítettem, hogy ne boruljon fel. :) Ez van Matykó táskájának a helyén. :) Nagyon nem volt kedve a fényképezéshez szerintem, mert nagyon húzta a száját. :)
Levettük a kis kabátkáját a fogasról, amit neki készítettek és elindultunk hazafelé. Matykó mindenkitől elköszönt, mindenkinek integetett, Bye! - mondta és tepert kifelé. :) A kijáratnál találkoztunk egy tanárral, leguggolt, széttárta a karjait és Matykó belesimult, megölelte, annyira sajnálom, hogy azt a pillanatot nem tudtam lefényképezni... annyira megható volt... :) Ez a tanár első perctől nagyon szimpatikus volt, nagyon kedves volt velünk, a férjemet mindig nevén szólította (neki könnyebb neve van :)), úgy tűnik, megjegyzett minket. :)
Útközben találkoztam a lányommal, mondta, hogy a barátnője át akar hozzánk jönni, vigyem én haza. Mondtam, hogy azt csak úgy lehet, ha anyuka mondja nekem, senkit nem hozok el úgy, hogy anyuka nem adta rá áldását. A kislány megpróbálta anyukáját felhívni, de nem sikerült, megbeszéltük, hogy majd háromkor értük jövök, akkor anyukával beszélünk. Anyuka látta a nem fogadott hívást, visszahívott és mondtam, hogy a lánya telefonált az én telefonomról, mert nagyon szeretne hozzánk eljönni játszani. Anyuka visszakérdezett: Kinek az anyukája vagyok? Mondtam a lányom nevét, mire ő: Jaaaj, igen, már sokat hallottam róla. Persze, menjen csak. :) Hát ez aranyos. :) Már eddig is gondolkodtam rajta, hogy elhívjam a kislányt hozzánk, de nem igazán mertem megpróbálni... Hát most megoldották ők. :)
A háromgyerekes barátnőmmel beszéltem egy kicsit, míg Matykó aludt és én takarítottam. Elmesélte, hogy nemrég volt valahol ebédelni és találkozott néhány Down-szindrómás felnőttel, akik kíséret nélkül voltak ott. Meglepődött azon, hogy nincs kísérőjük, de nagyon kellemes érzés töltötte el: nem érezte őket kívülállónak, hanem úgy tekintett rájuk, mint aki aki nem különbözik tőlünk. Büszke volt magára, hogy ezt képes érezni és mondta, hogy ez a mi hatásunk. Őszintén szólva majdnem elsírtam magam... Ha csak egy-két ember szemében változnak meg a Down-szindrómás személyek, már akkor megérte, hogy ennyire nyitottak vagyunk a világ felé. Hiszen mi sem tudtuk, hogy milyen egy Down-szindrómás gyerek. Matyi előtt még voltak az "ők" és a "mi". De mára már csak "mi" vagyunk. :) És rájöttem, hogy eddig is csak "mi" voltunk, de magyar ember létemre ezt nem tudhattam, hiszen nem is tudom, hogy ők milyen emberek... Most már egyre többet tudok róluk és örülök, hogy ebbe a világba belecsöppentem. :) Nagyon hálás vagyok a barátnőmnek ezért a beszélgetésért és ezért az érzésért, amit akkor érzett... nagyon sokat jelent számomra... nagyon-nagyon sokat..
Elmentünk a nagyokért, a lányok boldogan rohantak hozzám, de mondtam, hogy szeretném, ha anyuka biztosítana felőle, hogy minden rendben van. Anyuka mondta, hogy persze, jöhet a kislány, el tudom vinni? Hát naná, hogy igen. :) Beültünk, elmentünk a Lidl-be, bevásároltunk egy csomó édességet. :) Mindegy, ha lúd, legyen kövér, egyenek egy kis gumicukrot, úgysem eszik minden nap. Teletömték magukat gumicukorral. :) Elvégezték a házi feladatot, a lányom írt angolul egy történetet, nagyon büszke volt magára. :) Ahogy befejezték a házi feladatot, hatalmas házat felforgató játék jött, de azt apának kellett végigcsinálni, mert én elmentem fodrászhoz. :)
Már nagyon zavart a vörös hajam, utálom, hogy egy icipici lenövéssel is szörnyen ápolatlannak tűnik, úgyhogy megbeszéltük a fodrásszal, hogy bemelírozza a hajam. Fura érzés a semmittevés... ültem és nem csináltam semmit... de rájöttem, hogy nem... ez nem igaz... beszélgettünk. Arra jöttem rá, hogy ritkán beszélgetek idegenekkel. Őket nem ismertem, csak egyszer láttam eddig. Néha kell az, hogy az ember mások világába becsöppenjen. Nekik is, nekem is... Jó volt beszélgetni... jó volt megváltoztatni az első benyomást, amitől azt éreztem, hogy ők mennyire idegenek és másak mint mi... az ember mindig rájön, hogy mindenkivel vannak közös érintkezési pontok. :) És ami nagyon régen nem volt: nem csak a gyerekekről beszélgettünk. Azt hittem, én már nem vagyok jártas más témában, de rájöttem, hogy olyan ez, mint a biciklizés: az ember pillanatok alatt belerázódik. Hiszen érzékeljük a körülöttünk lévő világot, csak nincs időnk reflektálni, de ettől még ott van az agyunkban... Ahogy felszabadulhatnak a gondolataink, a nem kontrollált érzelmeink, előjönnek az élmények, amik napjainkban értek és elég erősek voltak ahhoz, hogy megmaradjanak... Érdekes. :) Jót beszélgettünk. :) És vége a vörös korszaknak. :) Juhhéj! :) Nagyon későn értem haza, tepertem gyorsan, mert már Matykó aludt, de a nagyok mindenáron meg akartak várni, fent maradtak. Amikor beléptem, a lányom és a fiam csodálkozva meredtek rám: Anyaaa, de szééép vagy. :) Az én pici világom... :) Imádom őket. :)
Menni kell, mert a pici világ felébredt. :)
Szép napot mindenkinek! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése