Találtam végre trambulint. :) Pénteken reggel azzal kezdtem a napot, hogy trambulint keresgéltem. Iszonyatosan nagy a választék, van drágább és olcsóbb, kisebb és nagyobb... esővédőt kerestem, de végül azt nem vettünk... Elment néhány órám, mire összejött, hogy nagyjából mit is szeretnénk. Végül vettünk egy 366-osat, védőhálóval, hadd ugráljanak a gyerekek. Otthon is ekkora volt, úgyhogy szerintem elég lesz. :) Átkértük Galwaybe, remélhetőleg ma el tudjuk hozni. Már csak egy védő tető kellene, de mindegy, meglátjuk...
Lányom készített nekem egy ilyen szépséget. :)
Bár a születésnapom már elmúlt, jólesett. :) Apával megbeszéltük, hogy értünk jön, együtt megyünk a fiamért és utána az autóért. Fél négy előtt értünk oda, de megkért a tulajdonos, hogy menjünk vissza, mert az autó még nem ért vissza Galwayből (ott vizsgáztatták). Hát kénytelenek voltunk hasznosan tölteni az időt, megvettük az "N" betűt a szélvédőre (mint újrakezdő, mert itt ilyen kategória is van, nem csak a tanuló :)), majd a gyerekeknek vettünk vacsorát, mert sejtettem, hogy éhesek lesznek. Persze a fiam azzal kezdte az étkezést, hogy kiborította az autóba, apa teljesen kiakadt, én meg teljes lelki békével mondtam, hogy ne aggódjon, ezentúl az én kocsimban fognak enni, ne zavartassa magát, ezt még bírja ki. :) Összeszedtük az ennivalót és mentünk az autóért. Azért valamennyi maradt a tálcán, úgyhogy evett a fiam.
Elmentünk az autóért, apa bement intézkedni, én telefonon megkötöttem a biztosítást, miközben a nagylányom és Matyi után rohangáltam. Kicsit érdekes lehetett a vonal másik végén az egész, de végül sikerült... :) Odamentünk apához, megkaptam a kocsikulcsot, a tulajdonos gratulált, kivezette az autót és elindultunk. Apa elől, én utána. Hát ezt nem így terveztem... úgy szerettem volna, hogy telefonkapcsolatban vagyunk, de annyira gyorsan történt minden, hogy semmire nem maradt időm... Az "N" betű kiragasztása is elmaradt, szóval erről ennyit... Hááát... fura volt a másik oldalon ülni és menni. Az már nem gond, az már átállt a fejemben, hogy baloldalon kell vezetnem, de folyamatosan túl közel mentem a járdához, mert nem éreztem az autó külső oldalát. Annyira szűkek az utcák, hogy folyton az az érzésem volt, hogy nekimegyek a mellettem lévőnek. Még kell egy kis idő, mire elég jól érzem az autó határait. Mindegy, békésen eljutottunk a játszótérre és ott megvártuk a háromgyerekes barátnőmet. :) Itt van az én kis autócskám. :) Már nem is bánom, hogy kicsi... meg kell szoknom ezeket a keskeny utakat. Egyébként fura, mert alig kisebb, mint a férjem kocsija... :)
Matykó boldogan csúszdázott, hintázott, forgóra felment, mászókára, mindent kipróbált. Hála Istennek, jófej gyerekek voltak a játszón, úgyhogy nem volt gondunk velük, ugyanis Matykó mindenkit megsimogatott. :) Ez egy mozgássérülteknek készült eszköz, de Matykónak ezt is ki kellett próbálni. Úgy néz ki, mintha táncolna, de nem, csak akkor kapaszkodott bele a korlátba. :)
Annyira édes volt ez a szegény pici legényke. Annyira élvezte a szabadságot, a kintlétet, azt, hogy nincs bezárva abba a házba... Hiába szép egy ház, ha egész nap ki sem mozdulhat az ember onnan... A ház környéke meg már nem érdekelt... Eldöntöttem, hogy minden nap menni fogunk, amikor csak tudunk. Remélem, e mi kis autócskánk elvisz minket mindenhová. :) Bár apa balhézott, de utólag azért kiderült, hogy igazam volt, mert elég későn értünk haza... Ha akkor nem ettek volna a gyerekek, kezelhetetlenek lettek volna.
Itthon a gyerekeknek megmelegítettem az ételt és készítettem még krumplipürét, mert kérték, hogy szeretnének enni, hát legyen... :) Jót beszélgettünk, és bár a palacsinta elmaradt, de éjfélig fent voltunk... :)
Megyek, hátha még alszik egy kicsit a gyereksereg. :)
Kellemes hétvégét mindenkinek! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése