A szokásos reggeli készülődés után futás az óvodába. Matyi picikét pityergett, óvónő ölbe vette és mire az ajtón keresztül néztem, már ott mutogatta, mivel akar játszani. Ez a legényke... Most nem hagytam magam átverni, ott álltam az ajtó mellett és leselkedtem, hogy lássam, mit csinál. Az égvilágon semmi gond nem volt, azonnal beállt játszani. :)
Amikor kijöttem az iskola épületéből, találkoztam egy anyukával, akinek szintén Down-szindrómás a kisfia, kérdezte, hogy nem megyek a korai fejlesztőbe? Szülőcsoport lesz ma. El is felejtettem a szülőknek szóló csoportos foglalkozást... a fene... hát jó, akkor elmegyek... bár tanulni szerettem volna... elmentünk a korai fejlesztő központba. Csak egy órát maradtam, mert nem mertem sokáig távol maradni az iskolától, de hasznos volt az az egy óra. Egyrészt jelen voltam, néhány szülővel találkoztam, ami azért nem egy hátrány... Másrészt jó, hogy néha az embernek eszébe juttatják, hogy lassuljon le a gyerekhez, ha játszik vele, várja meg, míg válaszol... ez azért nehéz, mert Matyi nagyon aktív és nagyon gyors reakciói vannak. De azért időnként látom, hogy van, amikor lassabban reagál, mint ahogy én elképzelném. Tulajdonképpen ha visszagondolok, mindig megvárom a reakciót és mindig megpróbálok lelassulni hozzá... azt hiszem, az esetek többségében sikerül...
Gyógypedagógus hallgatóként tanultam egy csomó mindent, természetesen kívülről fújtam azt, amiről ott beszéltek, de szülőként ez más. Mert a szülőnek ott van a házimunka, ott van a másik két gyerek, ott vannak a hétköznapi élet gondjai, a beilleszkedés nem kis munkát jelent... egyébként meg emberek vagyunk, nem vagyunk tökéletesek. Ez nagyon tetszett a foglalkozáson. Bemutattak videókat és a gyógypedagógus mondta, hogy itt szülők beszélnek, akik tökéletesnek tűnnek, de nem azok. Ők is követnek el hibákat, ők sem tökéletesek, ne aggódjunk a tökéletlenségünk miatt. :) Ez szerintem minden szülőnek dilemma: mikor vagyok elég jó szülő? Soha nem érezzük úgy, hogy elég jó szülők vagyunk... mindig többet szeretnénk tenni, mindig úgy érezzük, hogy akkor vagyunk jó anyák, ha szép rend van a házban, csillog-villog minden, a gyerekkel folyamatosan játszottunk, mindig kedvesek és mosolygósak vagyunk, mindent elintézünk, nem felejtünk el mindent... ehhez képest itt van az igazi hús-vér anya, aki kapkod, rohan, ezt elintéz, azt elfelejt, a gyerek kiborítja, összetöri, rendetlenít, anya rámol, takarít... és semmi nincs elintézve, semmi nincs kész... ezt látom én... de ha kívülről nézem, rájövök, hogy a gyereknek volt reggelije, ebédje, tiszta ruhája, kapott ölelést, megértést, szeretet, amikor mesélt, odafigyeltünk, amikor játszani akart, akkor játszottunk (ha volt időm, ha nem, akkor később, vagy másik napon, de mindig törekedtem, hogy valamikor jusson rá idő), a hétvégéket kirándulással, úszással, játékkal, családdal töltjük, tulajdonképpen sokat adunk nekik... csak úgy érezzük, hogy nem eleget... Mert ha idegesek vagyunk, kiabálunk, türelmetlenek vagyunk, nem biztos, hogy azt a ruhát mossuk ki, amit kellene, lehet, hogy nincs erőnk arra, hogy ott álljunk a gyerek felett: tedd a mosogatógépbe a tányérodat (persze, ha üres), tedd a szennyest a szennyestartóba (ha elfér, mert nem hordoztam ölben három napig Matykót, mert beteg és lázas), ne állj fel az asztaltól, ha eszel (én felállok, mert nincs időm enni, ezer dolgom van), szóval... nem vagyunk tökéletesek... úgy döntöttem, hogy nem érdekel... jó nekem ez a tökéletlen anya, akinek a gyerekek nap-mint-nap írnak egy "Szeretlek, Anya!" levelet vagy rajzolnak valamit... jó nekem ez a tökéletlen ember, aki nem képes erre, nem képes arra... de a gyerekem nem a görcsös ember látványát tartja normálisnak, hanem a tökéletlent, aki törekszik a tökéletesedésre... Kedves Anyukák! Ne adjátok fel! Minden nap egy kicsit jobban lehet csinálni! Vannak rosszabb napok, amikor semmi nem megy... de a holnap mindig új esélyt jelent. :)
Visszatérve a foglalkozásra: gyógypedagógus hallgatóként és három gyerek édesanyjaként ültem ott, de jó volt ott ülni. Jó volt újra átgondolni, hogy mit csinálok rosszul vagy mit lehet még javítani, mi az, amit esetleg érdemes bevezetni, tulajdonképpen aki azt mondja, hogy soha nem tanul újat, az hazudik. Mindenhol lehet egy kicsit tanulni, csak le kell ereszkedni a "tanuló" ember szintjére. Az, hogy én ezt mélyebben tanultam, nem jelenti azt, hogy mindent tudok, csak azt, hogy van, amit megjegyeztem abból, amit tanítottak, van, amit nem... Alázat kell az élethez... és ezt tanulni kell... de jó volt látni, hogy ez számomra egyáltalán nem okozott nehézséget és egyáltalán nem találtam unalmasnak az egészet. :)
Volt még néhány aspektusa a dolognak, amit fontosnak tartottam: egyrészt a szakmai nyelvezetet tanulom. Rengeteg szó van, amit még meg kellene tanulnom. Másrészt: eljutottam oda, hogy egy ilyen beszélgetésben részt mertem venni. Amikor kérdezték, hogy mit gondolunk, mi az, amivel a gyerekünket tudjuk fejleszteni, az elején nem mertem megszólalni. A legvégén mondtam én is egy ötletet, amit a többiek kihagytak, de egyébként nem igazán szóltam hozzá. Viszont jó volt, hogy néha meg mertem próbálni és láthatóan értették, amit mondok, mert a szülők és a gyógypedagógus lendülettel bólogattak. :)
A foglalkozás közepén kaptunk egy kérdőívet, amit ki kellett tölteni. A gyerekkel kapcsolatban voltak kérdések: Milyen a gyerekem? Szorongó, akaratos, aktiv, passzív, szociábilis, gyengéd, szerető, bizalmas,
kebelbarát. Az akaratosnál elgondolkodtam... Matyi iszonyatosan akaratos - néha. De az esetek többségében nagyon együttműködő. Megkérdezték, hogy mit szoktunk együtt játszani, mi a kedvenc játéka Matyinak stb. Miután kitöltöttem, odaadtam Matyi tanácsadójának, aztán mondtam, hogy mennem kell, nem tudok tovább maradni. Megbeszéltük, hogy ma találkozunk, ma megnézi Matykót az oviban. Kíváncsi vagyok a véleményére. :)
Elszaladtam Matykóért, az óvónő mosolyogva fogadott, most már Matyi is azonnal az ölemben termett. :) Jól érezte magát, nagyon vidám volt, de ennyi elég volt, boldogan köszöngetett mindenkinek. :) Levette a polcról a táskáját (készítettek neki a polcra egy képet és odaírták a nevét, ott tartja a táskáját). Az óvónő mondta, hogy evett, játszott, az égvilágon semmi baj nem volt vele. :) Bye! - mondta, bőszen integetett és tepert kifelé. :)
Délután vásároltunk, házi feladat és utána ír tánc. A lányom megkapta az ír-tánc cipőjét, nagyon boldog volt, nagyon örült neki. Azt mondja, hogy ebben könnyebb táncolni. Nem tudom, nem próbáltam. :)
Már megint elszaladt az idő... Menni kell...
Szép napot mindenkinek! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése