Későn indultunk az iskolába olyannyira, hogy az ebédet a benzinkútnál vettük meg, mert nem volt időnk elkészülni. Ahogy beértünk az óvodába, az óvónő a gyerekekkel szembejött velünk, Matyi táskáját letettük a sarokba, elköszöntünk, ők kimentek az udvarra, én meg visszamentem az autóhoz. Mivel az ő játszóterük lent van, ő nem látott engem, mert a bokrok nagyrészt eltakartak, ráadásul az autóba nem lehet olyan jól belátni, amikor süt a nap, úgyhogy nem tudta, hogy ott ülök, azt hitte, hogy elmentem. :) Amikor kimentek az udvarra, a gyerekek játszottak, ő egy kis tétovázás után elindult egy hátsó sarokba egyedül. Itt jön az inklúzió fontossága: ha egy sérült gyerek elvonul egy speciális csoportban, akkor elvonul, ez van... ha szerencsés, az óvónő észreveszi és fontosnak tartja, hogy játsszon a többiekkel (de gondolhatja azt is, hogy neki most szüksége van nyugalomra, hagyjuk békében), ha nem, megszokja, hogy ő elvonul és rázogat egy ágat vagy elüldögél egy kis sarokban. De inklúzióban az átlag gyerek észreveszi, hogy a sérült gyerek elvonult és szól az óvónőknek (itt is ez történt). Láttam, ahogy a kislány odaszaladt az óvónőkhöz, az óvónő odament Matyihoz, ölbe vette és többé nem engedte, hogy elmenjen. Odaadott neki egy labdát, játszott vele, nem hagyta, hogy elvonuljon. Matyi egy kis ideig egyedül rúgta a labdát, majd utánament és újra megrúgta, mígnem egy adott pillanatban előtte termett egy kisfiú, aki az elrúgott labdát visszarúgta neki. Matyi megtorpant, ő is visszarúgta, majd elkezdték egymásnak passzolgatni a labdát. Annyira édesek voltak. :) A kisfiú kinézte Matykót, ahogy labdázik (több labda volt, nem a labda miatt ment oda) és elkezdett vele focizni. Amikor Matyi elindult a labda után, akkor felkapta, távolabb ment vele, Matykó megállt, mert nem értette, mi történik, a kisfiú letette és elrúgta neki. Jaj Istenem... el sem hiszem, hogy az én Down-szindrómás fiam társasága ennyire szívesen látott az ír gyerekek körében. Emiatt jöttünk ide, ezért hagytuk otthon mindenünket, de tudni és látni, két külön dolog... Legszívesebben leszaladtam volna a kisfiúhoz és megöleltem volna, mert annyira, de annyira hálás vagyok neki... Játszik az én pici Matyimmal... Istenem... :) Utána elvegyültek a többiek között. A többiek felmásztak valami padra, hát persze, hogy Matyi is felmászott. Láttam, hogy az óvónők folyton leszedegették őt, mert ő mindig felmászott valahová, ahová nem kellett volna. Na nem a mászókára. :) A mászóka nem érdekelte, azt szabad. :) Na de a pad, a kerítés, ja az más... :) A mászóka az a két kúp alakú micsoda ott lent... :) Matyi ott van bordó kapucnis kabátban, de nem kivehető, úgyhogy ne is keressétek. Ott van a többiek között. :)
Végeztek, bementek, majd lassan letelt az idő, elindultam a csoportba Matykóért. Mondtam az óvónőnek, hogy nagyon örülök, hogy végignézhettem, hogy Matyi játszik és nagyon boldog vagyok, hogy a gyerekek játszanak vele. "A gyerekek nem tesznek különbséget"- mondta mosolyogva. :) Megkérdeztem, hogy sokkal több munka van Matyival, több segítséget igényel, mint a többi gyerek? Megvonta a vállát: Egyáltalán nem. :) Matyi teljesen úgy működik, mint a többiek. :) Hát jó, felöltöztünk és sűrű "Bye-bye"- ok mellett kijöttünk az óvodából. :) Találkoztunk a lányommal, ő és az osztálytársai körbevették Matykót és játszottak vele. Matyi boldogan rohangált velük, majd integetett, hogy hazamegy. A kocsiba ülve még kicsit játszottak...
...megvártuk, míg vége lesz a szünetnek és hazajöttünk. Utána mondta a lányom, hogy az iskolában megkapták, hogy nem szabad kint lenniük ilyenkor... mondtam én, hogy megyünk, nehogy gond legyen... de azt mondták, hogy a másik anyuka is itt szokott lenni a szünetben, amikor a kicsit elhozza. Hát igen, de a másik anyuka ő, mi meg mi vagyunk... bár lehet, hogy ezentúl neki is szólni fognak... ki tudja...
Hazafelé beugrottam a fodrászhoz, Matyi bőszen integetett és haverkodott, minden székbe beleült. :) Meséltem, hogy mennyire jó volt látni, ahogy a gyerekek játszanak Matykóval és mennyire nem tesznek különbséget. A fodrász kérdezte, hogy otthon is így lenne ez? Hm... egy darabig valószínűleg igen, de egy idő után a szülők véleménye átüt... ha szerencséje van egy Down-szindrómás gyereknek és jó társaságba keveredik, ahol a szülők elfogadják a másságot, akkor nem bántják, de ha nem, akkor sajnos rossz sorsa lenne... Elgondolkodott: Tudod, tegnap este beszélgettünk a barátommal és azon gondolkodtunk, mennyire fogadnának el otthon egy Down-szindrómás gyereket. Nem bántanák? A gyerekek olyan gonoszak tudnak lenni... Nem tudom... ha szerencséje van, akkor nem bántják... de azért kell a támogatás... Lányom mesélte, hogy van az iskolában egy ötödikes Down-szindrómás fiú és a nagyfiúk időnként bolondot akarnak belőle csinálni, olyat mutatnak neki, amit ha leutánoz, akkor nevetségessé teszi magát, de a lányok az osztályából el szoktak őt hívni és nem engedik, hogy nevetség tárgyává váljon. A kisfiú cserébe vicces történeteket mesél nekik, nagyon élvezik a sztorijait, mert nagyon humoros fiú. :) Tinik... Igen, a tinédzserek elég durvák tudnak lenni egymással... nem kell ahhoz Down-szindróma... sajnos... hány tinédzser lesz öngyilkos, mert kicikizik, mert bántják... itt keményen büntetik a "bullying"-ot. Minden iskolának van saját Anti-bullying policy-ja, nagyon keményen kézben tartják, hogy nem bánthatják egymást a gyerekek. A szülők is nagyon tudatosak, ők sem hagyják. Ha egy szülő gyerekét bántják, akkor azonnal odamegy a tanárhoz, az igazgatóhoz, hogy nézzen a gyerekek körmére. Az igazgatónő keményen kiosztja a gyerekeket, ha ez kiderül. Nagyon kemény és nagyon kegyetlenül elővesz mindenkit, a legkisebb szikráját is megpróbálja kioltani a gonoszkodásnak. Persze nem tudja, de nem hagyják elharapódzni a dolgokat. Érdekes, hogy az ír gyerekek nagyon lazán vannak nevelve, sokak szerint nincsenek is nevelve... de az iskolában nagyon kemény kézzel fegyelmezik őket és ők azonnal tudják, hol a helyük. Befogják a szájukat, nincs vita, teszik a dolgukat. Hihetetlen. :) Ennek a nagyfiúnak az esete azért nem derül ki, mert a lányok nem hagyják, hogy elfajuljon. Egyébként itt ez a jellemző. Amikor a lányom egyedül mászkált, akkor is mindig volt valaki, aki nem hagyta, a tanárok figyelték, hogy mit csinál, ő nem tudta, de kemény munka folyt amögött, hogy ő ne legyen egyedül. Tegnap négyen voltak és végig négyen játszottak, majd csatlakozott hozzájuk még egy kislány. Aranyos gyerekek járnak ebbe az iskolába. :) Csak idő kellett nekik, hogy megismerjék a lányomat és be tudják fogadni a köreikbe. :)
Délben ebédeltünk, majd megpróbáltam elaltatni Matykót... nagyon nehezen altattam el...
Elhoztuk a nagyokat, ők játszottak, én takarítottam, mert vendégeket vártunk: hétvégére eljött hozzánk egy magyar család, két gyerekkel, az idősebb gyerek egy édes, kedves Down-szindrómás kislány. Este későn érkeztek, vacsoráztunk, majd mentünk aludni, mert ma egy továbbképzésre megyünk, ami a szenzoros integrációs zavarról vagyis a szenzoros feldolgozási zavarról szól. Az ő kislányuk eléggé érzékeny, ezért gondolt rá, majd megbeszéltük, hogy ez nekem is nagyon hasznos, mert tanulom a nyelvezetet és nem utolsó sorban az itteni hozzáállást, mert azért azt jó tudni, hogy itt miről mit gondolnak. :)
Menni kell, mert nemsokára kelnek a nagyok és indulni kell a képzésre. :)
Kellemes hétvégét mindenkinek! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése