Baráti látogatás :)

Tegnap reggel beszélgettem a gyógypedagógus barátnőmmel. Ilyenkor nagyon fel tudok töltődni... Ő annyira, de annyira ugyanott kezeli a sérült gyereket, mint az "átlag" gyereket, hogy az hihetetlen. Vele nagyon jól át lehet beszélni megoldásokat, mert ő iszonyatosan kemény elvárásokat támaszt az értelmi sérüléssel élő gyermekekkel szemben abban az esetben is, ha súlyos a sérülésük. Nincs lehetőség kibújni a feladat alól, meg kell csinálni, mert erre egy gyerek igenis képes, ha súlyos, ha nem. Nem hagyja kibújni a gyermeket a feladat alól, ezáltal a gyermek szépen fejlődik. Meg én is. :) Megkaptam a feladatot, ezt így kell, azt úgy kell, mert ezt a gyerek igenis tudja. Ennyi. :) Megint egy kicsit okosabb lettem. :) Képek, használat, be lehet vezetni a kártyákat, napirend, öt szín, mindenkinek, punktum. :) Ugyanakkor azt az elfogadást és szeretetet, amit tőle tapasztaltam, azt el sem tudom mondani. Nem tudom, leszek-e valaha olyan jó pedagógus, mint ő... Olyan következetes és keményen kitartó...

Délelőtt tanultam, apa elkészítette az ebédet, majd elmentek Matyival vásárolni. Ebédeltünk, majd kettő körül elindultunk meglátogatni azt a magyar házaspárt, akik még a költözésünk első napjaiban eljöttek hozzánk. Majdnem két órát utaztunk. Írországban az autópályára úgy hajt be az ember, hogy ilyen kapuk vannak és ott kell fizetni:

Gyönyörű volt a környék. Néhány képet megpróbáltam menet közben elkattintani...

Írországban is van ám orgona. :)

Ez valamilyen vár volt, de sajnos nem volt időnk megállni, nem tudom, hogy mi lehetett...

Vezetni Írországban, hát az egy külön műfaj. :) Amint láttátok az előző bejegyzésemben, előfordul, hogy egy tehéncsorda kerül az ember elé... hát most egy traktor volt. :) A fiúk boldogan  bámulták testközelből, mivel nem lehetett kikerülni, megelőzni, semmi nem fért el mellette. :)

Itt is érdekes lett volna, ha épp jönnek szemből... végül szerencsésen megúsztuk. :)

Hosszú-hosszú kilómétereken keresztül belepték ezek a bokrok a kőkerítést. :) Csodálatos, nem? :) Ez az írországi vad természet egyszerűen bámulatra méltó. :)

A hosszas utazás után végre megérkeztünk. Nagyon aranyos házaspár, nagyon jó volt beszélgetni. :) Anyuka egyből látta, hogy szét vagyok esve, rám nézett és csak annyit kérdezett: Kávé? :) Hát igen... nagyon látszik, tudom... :) Matyi egész idő alatt felfedezett: talált egy hamuval tele edényt, azt egy festőecsettel keverte, folyton felment az emeletre, ott pakolt, gitározott, gokartozni akart (persze nem tudott, mert ez elektromos gokart), végül apa ment vele néhány kört. Minden sütibe belekóstolt, én meg ehettem, mert mégsem kérte... Ez a Matykó nagyon fárasztó tud lenni... :) A nagyok sem voltak jobbak, de az már rég volt. :)

A lányom bevette a trambulint és játszottak a kutyával. Nagyon aranyos kutyájuk van, finom bundája van és nagyon édes, az eddigi legintelligensebb kutya, akivel találkoztam. Nem ugrál az emberre, kedveskedik, de nem tolakodó, fantasztikus. :) Látszik, hogy kap bőven törődést. :)

Nagyfiam játszott a legkisebb gyerekkel (náluk a legkisebb is elmúlt 10, azért az már más világ :)), alig láttam egész idő alatt, olyan jól eljátszottak. :) Hazafelé elaludt a kocsiban, de amikor felébredt, akkor nagyon-nagyon rendes volt, csendben volt, hogy tudjak tanulni. Az én okos, ügyes nagyfiam. :) Bezzeg az öccse... :)

Útközben megálltunk az autópálya leállósávjában, Matyinak ennivalóért, mert nagyon elégedetlenkedett, de kiderült, hogy nem éhes, csak unja az utazást... hát ez van...

Mindegy, hazaértünk és esti rutin után gyors alvás volt, mert vasárnap szeretnénk futni. Nekem meg menni kell, mert vár a gyógypedagógiai pszichodiagnosztika tétel. :)

Szép napot mindenkinek! :)