Kaptam elérhetőséget speech and language therapist-hoz beszédfejlesztésre. Fel kell hívnom őket, mert kell egy kis tanács, ők jártasak a kétnyelvű Down-szindrómás gyerekek beszédfejlesztésében.
Visszamentem Matyiért az oviba. Az én kis törpémet a gyerekek körbevették, egyik kislány odahozta a táskáját, annyira édesek voltak, ahogy köszöngettek az én kis Matykómnak... Matyi nem is akart hazajönni. :) Kis édes pöttömök ott integettek egymásnak egy ideig. :) Kezdi egyre jobban bírni az ovit, mert már nem dől ki a kocsiba, hanem kurjongat. :) Majd hazajön és itthon rendezkedik... elővette a festéket és a köpenyt, festegetni akart... de addigra már elfáradt, úgyhogy feltepert az emeletre és mutatta, hogy feküdjek mellé. :)
Tudjátok, mi a fura? Hogy tulajdonképpen én még nem tapasztaltam meg a "sérült" vagy "fogyatékos" világot... Első perctől úgy álltam Matykóhoz, hogy ő Matyi, az én fiam, nekem ő nem más, mint a többiek. Persze, lesz, amiben más lesz, de ahhoz szép lassan lesz időnk hozzászokni. Talán azért is, mert a két nagy is izomtónus problémás volt, kellett nekik a dévény, ez-az... persze ők "átlagok", de lehet, hogy a korai fejlesztéshez már eleve hozzászoktam. Átlag... kérdés, hogy mi az átlag? :) Mivel itt nem tesznek különbséget, ezért itt különösen nem is érzem a "másfajta" életet. Úgy élünk, mint a többiek. Más is elviszi a gyerekét úszni, ide-oda, én elviszem beszédfejlesztésre, ennyi a különbség. Persze az én erőteljes elfogadásom, az én rugalmasságom kell ehhez az érzéshez. De én mindenki gyerekéhez így állok. Mert minden gyerek egyedi... Matyi is az... Nem a sérült, nem a "fogyatékos", nem a Down-szindrómás gyerek, hanem a Matyi. Ő egy kis emberke saját egyéniségével és bájával, saját képességeivel... akaratával, lendületével, kedvességével, hisztijével, gyönyörű mosolygó gombszemeivel... ő Matyi. Az én Matyim, akire büszke vagyok. :) Ahogy a másik két gyerekemre. :) Büszke vagyok rájuk. :) Mert okosak, ügyesek és nagyon-nagyon mély érzésűek.
Amíg Matykó aludt, eljött a tanácsadónk. Újra megerősített, hogy kérdezzek bátran, mert nem gond. Ha valamit nem értek, kérdezzem. Mondtam, hogy nem fogom... inkább majd szép lassan megértem. :) Munka után a férjem mesélte, hogy aznap ő sem értette a kollégáját. Amikor válaszolt egy kérdésére, látva a kollégája értetlenkedését, megkérdezte: Ugye nem a kérdésre válaszoltam? :) Jót nevettünk az egészen. Valószínűleg volt valami a levegőben...
A lányom házi feladat után elkezdett rajzolni Matyinak egy naplót. Az óvoda előtti naptól kezdte. Akkor voltunk a Bunratty Kastélyban. Nagyon szép lett... :) Mivel ő szebben rajzol, mint én, és szívesen vállalta, hát lerajzolta. :) A lányom szívesen tesz Matykóért bármit. Szereti őt. :) Ahogy mindannyian. :) Itt van a rajz:
Hát nem gyönyörű? :) A rajztehetségét nem tőlem örökölte. :) Biztos-ami-biztos, a fiam is lerajzolta. :)
A gyerekek tegnap rózsafüzért kaptak az iskolában. Olyan rózsafüzért, ami világít. Érdekes... Tegnap volt két éve, hogy meghalt édesanyám... Fura egybeesés... Olyan érzés volt, mintha ő üzent volna... Ne aggódj lányom, veled vagyok... Nagyon hiányzik... Nagyon szeretnék megkérdezni tőle dolgokat... Hogy csináltam én, milyen voltam... De már nem tudom... Édesapám máshogy látta a dolgokat... Nem volt meg benne az az erős érzékenység, ami édesanyámban... De van, amire ő is tudja a választ... Édesanyámat sajnos nem pótolja senki... Ő sem... Más sem... De érzem, hogy velem van... Gondoskodik rólam... Butaságnak tűnhet... De érzem, hogy támogat...
Most elköszönök... Szép napot kívánok nektek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése