Mert így is lehet... :)

Tegnap reggel Matyi bement az óvodába, integetett és elment játszani. Hihetetlen... két hete jár óvodába, egy napot sem voltam ott a beszoktatásnál és már így beszokott, minden gond nélkül. Egy percig sem voltam ott. Nem is reméltem, hogy ennyire be fog illeszkedni. A nagyfiam is ilyen könnyen illeszkedett be, de Matyiról azért nem reméltem, mert ő több, mint három évig szinte csak velem volt végig. Azt hiszem, nem kérdés, hogy mennyire szeretik őt. :)

Óvodából irány a szülőcsoport. Szerintem a szülőcsoport egy nagyon hasznos dolog. Bár elfelejtettem magammal vinni a könyvet, de kaptam egyet, így könnyebb volt követni a beszélgetést. A tegnapi nap témája a napi rutin volt, nagy hangsúlyt fektettek a képi megerősítésre. A gyógypedagógus folyamatábrákat mutatott be a napi rutin kialakítására, jó volt ötletadónak. Érdekes, mert az egész kissé olyan, mintha újra végigjárnám a gyógypedagógus képzőt, csak itt vannak sorstársak. :) Kaptunk egy kis feladatot is: le kellett rajzolni egy folyamatábrát. Én és a rajztehetségem... :) Mindegy, lerajzoltam. :) Bár nem sikerült befejezni, mert mennem kellett Matykóért, de legalább megpróbáltam... :)

A pedagógus csoportban erre is volt panasz. A szülőkből kibuggyan a sok nehézség, a pedagógust hívják fel a szabadidejében, neki mondják, hiszen ő érti a családok helyzetét... itt erre is hangsúlyt fektetnek, megpróbálják a családokat bevonni a szülőcsoportokba ezzel kompetens szülővé válva, könnyebben hágják át az akadályokat és tudatosabban foglalkoznak a gyermekükkel. Ahol úgy érzik, hogy gond van, ott további segítséget nyújtanak a szülőnek. Ez a pedagógusnak is sokat ér (mert a szülő is többet tud tenni a gyerekéért), a szülőnek pedig egyenesen pszichológiai tanácsadással ér fel. :) Nem fogja felhívni a gyereke gyógypedagógusát, hogy elpanaszolja a gondját, mert már a szülőcsoportban megbeszélték és látja, hogy nincs egyedül a problémájával, ne aggódjon, minden alakul szépen, a maga módján, ő csak tegye a dolgát legjobb tudása szerint. :) Megnyugtatják a szülőt, hogy elég jó szülőnek kell lenni, ne aggódjon, emberek vagyunk, hibázni lehet, de legalább tudja, hogy mi az, ami hiba a nevelésben. Szerintem ez a szülőcsoport nagyon nagy lehetőség eltérő fejlődésmenetű gyermekek szüleinek.

Szülőcsoport után elmentem Matykóért, hazajöttünk, házkulcsot gondosan a kabátomba tettem, nehogy Matyi kinyissa az ajtót. De Matyi ennél jóval okosabb, megkereste, betette az ajtóba a kulcsot és kinyitotta. Mire felvettem a cipőt és utána szaladtam, már a kismotorral a háztól elég messze eltepert, szaladtam utána... Ilyen az, amikor alulértékelik a gyereket... :) Ez a legényke... Ha már kiszökött, legyen, kicsit motoroztunk. :) Magasabban kell tartanom a kulcsot... bár előbb-utóbb arra is rájön, hogy szerezze meg, de muszáj valamit kitalálnom...

Míg Matykó ebédelt, kaptam két másodpercet, egy nagyon fontos kérdés megválaszolására: ne csak a külföldi példának örüljünk, mert otthon is van inklúzió. Van. Valóban van. De ott, ahol inklúzió van, ott megszakad a pedagógus, mert:
1. Nincs képezve és/vagy nincs segítsége (Írországban Matyinak van egy tanácsadója, aki az óvodapedagógusokat megtanította az egyéni bánásmódra és a jelbeszédre. Kéthetente bemegy az intézménybe és megbeszélik a problémáikat a pedagógusokkal)
2.  Majdnem minden továbbképzést saját pénzén kell végeznie, ha szeretne boldogulni egy eltérő fejlődésű gyerekkel a csoportjában
3. Nincs semmilyen segítsége (Írországban Matyinak van asszisztense, így hárman vannak a csoportban. Nem árnyékpedagógus, tehát ha más gyereknek van nehézsége, ott is segítség lehet, de elsősorban Matyi kapta, tehát a fókuszban természetesen ő van. Azt gondolom, hogy szerencsések, mert Matyival egyelőre nagyon sok teendő nincs... :)).
4. A családok nagyon együttműködők. Senkinek nem okoz problémát, ha eltérő fejlődésmenetű gyermek kerül a csoportba, sőt! Kíváncsiak, rámosolyognak, játszanak vele, a gyerekek eszméletlenül érzik, hogy a gyengébbet, kisebbet védeni kell, folyamatosan ott vannak mellette és nagyon-nagy odafigyeléssel játszanak vele. Teljesen természetesnek tartják a Matyi jelenlétét annak ellenére, hogy nem sokat beszél. Bárkivel beszélek, szinte mindenki elmeséli, hogy neki a családjában van egy ilyen-olyan családtag, aki még 30-40-50 évesen is használ jeleket kiegészítésként. Miért fontos a jelelés? Mert van, amikor egy annyira hosszú mondatot nem tud elmondani, de kiegészítve jelekkel pontosan meg tudja fogalmazni, amit szeretne. Mert folyamatosan VAN kommunikáció és kommunikációs szándék, mert mindenki meg akarja érteni a másikat. Annyira rugalmasak a szülők, hogy hihetetlen... Ebben az elfogadó közegben Matyi sokkal nyitottabb, énekelve megyünk haza, a kocsiban csakúgy cseng az iáiáó vagy a swish-swish-swish. :) A gyerek érzi az elfogadást, érzi, hogy ő fontos. És fontos! Mert mindenki azon van, hogy ő fejlődjön. Nem tesznek meg helyette mindent, nem segítik fölöslegesen, hanem elvárják, hogy mindent magától megcsináljon.

Mennyivel másabb így integrálni... Mennyivel szívesebben vállalnák fel iskolák és pedagógusok e nemes feladatot? Azért ez így kicsit másképp hangzik, nem igaz?

Egy magyar család mesélte, hogy otthon megpróbáltak bejutni iskolákba, mert enyhe értelmi fogyatékos diagnózissal elvileg van rá lehetősége. A bánásmódot hagyjuk, hiszen tudjuk, mennyire ki vannak facsarva az otthoni intézmények vezetői és pedagógusai, nem marasztalom el őket... Három intézménybe jelentkeztek, sehol nem látták szívesen őket (nem csoda, ha elolvassuk a fenti sorokat). Majd anyuka kapott egy álláslehetőséget Írországban, költözés előtt otthonról felhívtak egy iskolát, az igazgató megkérdezte, hogy ott fognak lakni iskolakezdéskor?
Anyuka: - Igen.
Igazgatónő: - Rendben, felvesszük őket.
Anyuka: de a lányom Down-szindrómás.
Igazgatónő: majd kap asszisztenst. Találkozunk a beiratkozásnál. Viszont hallásra!

Nos, ilyen támogató háttér mellett az iskolaigazgatók is könnyen teszik a dolgukat... Az intézmény kap asszisztenst, a szülők nem balhéznak... A gyerekeim otthoni iskolája szerintem előszeretettel vette volna fel Matyit és képesek lettek volna ellátni a feladatot. De erre volt már próbálkozás a szomszéd kerületben és sajnos egy idő után szegregálta magát az intézmény, a szülők nem vitték oda az átlag fejlődésű gyerekeket. Valószínűleg ez nem csak az előítélet miatt van. Ha a pedagógusnak nincs segítsége és az átlag fejlődésű gyerek látja kárát az eltérő fejlődésmenetű gyerek integrációjának, akkor érthető, hogy nem fogja oda vinni a gyerekét. Ki akarná oda vinni a gyerekét iskolába, ahol a tanár nem ér rá a gyerekével foglalkozni és a gyerek nem tud a saját ütemében haladni?

Nagy kérdések ezek... de én nem adom fel! Reménykedem benne, hogy egyszer nálunk is eljön az a világ, ahol a Down-szindrómás gyermek nem lesz akkora gond... ahol látják azt, amit Írországban: hogy a Down-szindrómás gyermekek nagy része messzire eljuthat a tanulásban megfelelő támogatással. A szakdolgozatom alanya 5 évesen betűzve és szóképeket is olvas. Előbb-utóbb remélem, hogy mindenki látni fogja, mennyire kedves és tiszta emberek ők... segítőkészek, alázatosak... nem buták... őszinték... Azt mondjuk, nem szabad jónak lenni a világban... de azért mindig összefogunk a jó emberekért... mert az alapvető jóság bennünk van. Ezt hiszem, mert látom. Nap-mint-nap a facebook csoportjaimban megtapasztalom, hogy nem, nem csak külföldön, hanem kis hazánkban is jók az emberek... csak félnek megmutatni a jó oldalukat, nehogy kihasználják őket. De bárki bármit mond, jónak lenni igenis kifizetődő. Aki eddig nem merte felvállalni, tegye meg. És akkor a felhők közül kibújik a nap... :)