Hinnem kellett volna az anyai ösztönömnek...

Szokásos reggeli készülődés... hiába kezdtem korábban, mégis elkéstünk. Lányom minden szabad pillanatot olvasásra használt, ami nagyon hátráltatott, mert őt is gardírozni kellett, holott ő már nagylány. Már napok óta vitázunk azon, hogy olvasni akkor lehet, amikor van rá idő, de az nem a reggeli készülődés ideje. Megbeszéltük, hogy készítünk egy napirendet, amiben benne lesz, hogy mikor olvashat.

Messengeren beszéltem egy apukával a képi megerősítésként használt PECS kártyákról. Autista gyerekek szülei (jó esetben) előszeretettel alkalmazzák otthon, de valahogy a Down-szindrómás gyerekek között annyira nem terjedt el. Viszont Írországban a Down-szindrómás gyermekek kommunikáció-fejlesztése nagyon erős, ezzel együtt előszeretettel javasolják a kártyák használatát is. Mivel nem igazán voltam képben azzal, hogyan kezdjek hozzá, most nagyon jól jött a segítség. Megbeszéltük, hogyan kezdjük az egészet. Soha jobbkor: lányom olvasását kordában kell tartani, a fiam készülődése egyszerűen katasztrófa - ha nem állok felette, nem csinál semmit -, Matyival van a legkisebb gond. :) De azért miatta készülök a napirend kártyák készítésére. :)

Ovi után hatalmasat aludt Matykó, ez a három óra nagyon kifárasztja. Elhoztuk a nagyokat, a lányom természetesen az autóban is olvasott és ami a legjobban zavart: nem igazán akart beszámolni a napjáról. Átment az osztálytársához, elkészültek a házi feladattal, addig a fiam Matykóval fürdött, én a ruhákat pakoltam. Fürdés után a fiúk célbadobósat játszottak kreatív nagyfiam alkotta pályán... :)

Eldöntöttem, hogy mindenképp utánajárok, hogy mi ez az új szokás, mert nekem ez nem tetszik. Miután végeztek a házi feladattal, hazajöttek és nálunk játszottak. Amikor elmentek a lányok, kitört a botrány, ugyanis láttam, hogy amikor van két szabad perce, előveszi a könyvet. Vacsora helyett is olvasni akart... Gondolhattam volna azt is, hogy örülök, hogy olvas, de az anyai ösztönöm mégis tiltakozott ez az olvasás ellen... Aztán kiderült, hogy miért.

Az történt ugyanis, hogy észrevettem lányom személyiségtorzulását. Nem beszélt az iskoláról, amit annak tudtam be, hogy valami történt az iskolában, de hiába kérdezgettem, nem válaszolt. Az én lányom, aki máskor repült hozzám és alig lehetett lelőni, úgy mesélt, most hirtelen úgy viselkedett, mint egy kamaszkor közepében élő gyerek, aki nem beszél, lusta, elvonul, nem társalog és még sorolhatnám... minden, ami a kamaszkorral jár... csúnyán viselkedett velem. Mondhatnánk azt is, hogy a kamaszkor, de nem. Egyrészt azért, mert 10 éves, másrészt azért, mert egy gyerek sem 3 nap alatt lesz kamasz. Bár még nem volt kamasz gyerekem előtte, ezt megéreztem. Ami legkevésbé tetszett, az az, hogy nem mesélt, nem mondott semmit. Gyanús volt nekem, amikor az iskolában sírt, de akkor azt mondta, hogy a vitánk miatt sírt. Akkor is az olvasás miatt vesztünk össze. Hát most kiderült, hogy miért sírt akkor, ugyanis elvettük tőle a könyveket, amiből óriási botrány tört ki. Hiszti, visítás, a lányomra nem jellemző módon, teljesen kifordult magából, ami megerősített abban, hogy jól tettük. Minél nagyobb hiszti volt, annál inkább. Majd egy adott pillanatban megtört a jég: visszatért a lányom és sírt, nagyon-nagyon sírt. Elmondta, hogy tulajdonképpen ő is érezte, hogy a Szent Johanna Gimi sok neki, de nem tudta abbahagyni és nem merte elmondani, mert tudta, hogy elveszem és akkor nem lesz magyar nyelvű könyve. Szegénykém... éhezik a jó könyvre... majd összeraktam magamban a képkockákat: mivel ez a könyv nagyon megterhelte lelkileg, sok volt neki, ezért folyton olvasni akarta, mert várta a feloldozást. De nem volt feloldozás, legalábbis az ő szintjén nem. Nem is lesz, mert ez nem egy 10 éves gyerek szintje.

Sajnálom, hogy nem hallgattam arra az apukára, aki mindig elolvassa a könyveket, mielőtt a gyereknek odaadja. Ezt kellett volna tennem, csak nem győztem a sok teendőm mellett... Egyébként is újdonság nálunk ez a helyzet, mivel eddig nem igazán akart önállóan olvasni, mindig mi olvastunk... Ha elkezdtünk egy könyvet, amire közben rájöttem, hogy nem nekik való, akkor abbahagytuk. De ő nem tudta felmérni, hogy ez nem neki való... Már tudom, hogy ha könyvet választok, akkor mindenképp csak olyan korosztályról olvashat, amiről szól a könyv. A Szent Johanna gimnáziumi gyerekekről szól, azt a lányom nem tudja feldolgozni. Hagytam magam meggyőzni, mert tudom, hogy paramami vagyok... Visszaadtam neki, holott egyszer már elvettem. Soha többé! Ezentúl jobban hallgatok anyai ösztöneimre. Szegény lánykám... Teljesen megzavarta a könyv... Elmesélte, hogy azért sírt az iskolában is, mert nagyon szomorú volt a könyv abban a részben, amit épp olvasott. Istenem, mekkora teher lehetett... én meg nem bíztam magamban annyira, hogy kitartsak amellett, hogy ez nem való neki... Az első résznél még sokkal kellemesebb olvasmánynak tűnt... Azt hiszem, egy ideig én fogok felolvasni esténként vagy valami megoldást keresünk... míg nem jutunk oda, hogy én előbb elolvassam, addig nem adok többé a kezébe önállóan könyvet.

Megrendeltük a Bori könyveket, az az ő korosztályának való. Most, hogy megtört a jég, folyton csak mesélt és mesélt... szegénykém, mennyi feszültség gyűlhetett össze benne... Istenem... annyira sajnálom, hogy hagytam magam... hogy nem bíztam jobban a megérzésemben... Valóban nem kell mindentől megkímélni a gyerekem, de nem szabad akkora terhet tenni rá, amit nem bír el. Ezt megtanultam. Kegyetlen éjszakánk volt... Matyi nem akart aludni, én meg teljesen kiborultam ezen az egészen... Annyira igyekszem, annyira törekszem és mégis ekkora óriási hibákat vétek... Azt hiszem, erre mondják, hogy ne akarjunk tökéletes szülőnek lenni, csak "elég jó" szülők legyünk. Nem tudom... most még ezt sem mondanám magamról...

Szülőcsoport lesz, mennem kell tanulni, mert napközben nem lesz időm...

Szép napot kívánok mindenkinek!